Kiégtem és semmi motivációm az élethez. 30 éves koromra egy megkeseredett, életunt vénember lettem. Lehet ezen javítani?
30 éves vagyok, egyetemet végeztem, mert a szüleim elvárták, persze semmire nem mentem vele, ugyanúgy fizikai munkára kényszerültem közvetlen utána, ami következtében deréksérvet is kaptam. Azóta már másból élek (ingatlan bérbeadás), a nehéz fizikai munka ugrólépcsőnek kellett a túlélés miatt, de a sérv az akkor is tartósan megmaradt (orvosok mondták ezt, hogy nálam ez sosem gyógyul meg), ami miatt oda a "fiatal lendület".
Az iskolarendszer kiölte belőlem a természetes kíváncsiságot, pedig nagyon kíváncsi, élénk, motivált és játékos gyerek voltam.
Anyagilag sem érzem úgy, hogy megérné ez az "átváltási arány" ugyanis sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy csak a Maslow piramis legalja feletti dolgokhoz belekezdhessek. Belegondoltam abba, hogy egyáltalán motiválnak engem bármik is, amik a Maslow piramis legalsóbb szintje feletti szinteken vannak? Ekkora kiéegés után már nem igazán.
Amikor nem dolgozom, akkor inkább alszom, hogy teljen az idő, mert különben csak unatkoznék.
Nincs olyan dolog, ami igazán szórakoztatna, pedig direkt kipróbáltam jobb dolgokat, pl segítettem állatmenhelyeknek, vállaltam önkéntes munkákat, befizettem több száz lóerős sportatók vezetésére, egzotikus nyaralásra, voltak "hobbijaim" is, mint pl fotózás, kerékpározás, olvasás, világűr kutatás, de egyik miatt sem éreztem azt, hogy megérte megszületni a belőlem kiölt lelkesedés miatt.
Ha kitanulnék egy piacon hasznos skillt, arra építenék egy vállalkozást, amire beleteszek sok évnyi kitartó munkát, akkor képes lennék venni akár sportautókat is, de mivel kiprőbáltam, tudom, hogy nem hoz annyi örömöt, mint amennyit kellene ezekért dolgozni, egyszerűen nem éri meg a tradeoff... Van így értelme?
Gyereket természetesen nem szeretnék, mert egy (még) elrontatlan, hozzám hasonlóan kíváncsi gyereknek pont nem egy kiégett apát képzelnék el, másrészt meg, ha magamnak nem tudtam megteremteni, hogy jó legyen, akkor hogy tudnám egy gyereknek? emellett meg kifejezetten ellenzem azt a hozzáállást, hogy egyesek a saját boldogságuk miatt akarnak gyereket, hogy megmentsék a házasságukat, meg hogy "milyen jó lenne hintáztatni.." mert ez is egy rossz társadalmi elvárásnak való megfelelési kényszer, hogy "kell egy gyerek.." na mind1, ezt csak azért írtam le, hogy ilyet ne is írjon senki, hogy legyen gyerekem, mert vannak, akik komolyan ezen a szinten vannak, hogy feláldoznának egy gyereket saját magukért.
Úgy érzem magam, mint egy megkeseredett, életunt, nyugdíjából élő, sajgó testű 90 éves ember, akinek nincs kedve semmihez már, mert az élet nem tud neki újat mutatni, de ha tudna sem lenne rá kíváncsi, ezért alszik helyette.
A 90 éves koron kívül minden más stimmel, még szinte a nyugdíj is, csak azt piaci alapon kapom, nem állami.
Pszichológusok nem tudnak segíteni, próbáltam, továbbá ők sem tudnak újat mondani, mert jellemzően több pszichológiai témájú könyvet olvastam el, mint ők, így előre mindig meg tudtam mondani, hogy mit fognak mondani, melyik technikát akarják épp rajtam alkalmazni, meg inkább én elemeztem közben őket, ők inkább az órájukkal voltak elfoglalva.
Öngyilkos csak azért nem lennék, mert vannak akik rám szorulnak így is (A szüleim, állatok, emberek, akiken segítek az életem során) de igazából az én életemnek ez nem segít, nem boldogít semmi, továbbá elgondolkodtató, hogy amikor olvasom, hogy valakit eltalált egy röpke golyó, vagy halálra gázolt egy járdára felhajtó autó, esetleg szén-monoxid mérgezésben otthon meghalt, akkor irigységet érzek, hogy "de jó neked" bár engem érne ilyen, akkor még csak az sem lenne, hogy nekem kéne erről dönteni és oda lenne a felelősség része is.
Nem érzem, hogy átmeneti lenne, mert már néhány éve így érzek, csak egyre intenzívebben. Van ebből kiút?
7
Gondolom helyre jöttél, akkor írd meg a kérdezőnek neked hogy ment!
Sokan kérdeztétek, hogy próbáltam-e alkalmazni a pszichológusok tanácsait.. nos, ha ennyire könnyű lenne a megoldás, akkor nem tartanék itt.
Nem az a probléma, hogy nem próbáltam meg alkalmazni, hanem az, hogy egyszerűen nincsenek rám hatással. Körülbelül úgy élem meg ezt, mint amikor egy érzéstelenített emberhez hozzáérnek, vagy akár meg is szúrják... semmit nem érez. Érzéketlen lettem a külső ingerek felé.
Eljutottam oda, hogy semmi sem érdekel már, és ezzel egy pszichológus sem tudott mit kezdeni, mert minden ügyfelüket (direkt nem pácienst írok, mert az az orvosoknak van) azért érdekli, motiválja legalább valami.
Vagy szerelem, család, hobbik, pénz, vagy minimum valami kockulós számítógépes játék, bármi, de engem semmi nem érdekel, mert kiölték belőlem. A nővérem mellesleg ugyanígy van ezzel, mert ugyanonnan jött, ahonnan én, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy annyira egyedi eset vagyok.
Én akkor voltam így, amikor megvolt mindenem, csak egy társat nem találtam, azóta változott a helyzet, szerelmes lettem és minden a helyére került.
Szerelem, barátok, érdekes hobbik adnak értelmet és célt is az életemnek.
Az ingatlan bérbeadás nem sok idődet töltheti ki, lehet ez is a baj, hogy nem találsz értelmes elfoglaltságot.
Nézesd meg a kortizolod / pajzsmirigyed!
Mostanában én is ezzel szenvedek, meg a kilók is jönnek felfele.
Szar kaják / elkúrt napirendek / beszűkült értékrend / környezet bulshittjei.
Változtatnod kell neked is!
Egyenes út az infarktushoz!
39/ Férfi.
Én is voltam így...utólag azt mondom, mindenem megvolt, ami kellett volna egy "boldog" élethez.
Mikor valami olyan történik veled(ne történjen)rájössz, hogy nem is volt az annyira rossz, amilyen volt.
Amikor minden kib@szott napod abból áll, hogy túlélj,mert nem olyan könnyű ám kinyiffanni, mikor elviselhetetlen fizikai és lelki gyötrelmektől szenvedsz és tudod, hogy már soha nem lesz semmi olyan se, mint mikor azt gondoltad, de sz@r minden...
Olyan elb@szott sorsok vannak, hogy az hihetetlen.
Át kell élni, addig az ember el sem tudja képzelni, hogy milyen mélységek vannak!;) Egyik pillanatban minden "fasza", aztán egy rossz döntés és romokba dől az addigi szarnak vélt életed és semmi mást nem akarsz, csak visszakapni azt a sz@rt ami volt, de nem lehet.
A vágy, amiből érdemes leadni...
Élj a jelenben, mert nem tudhatod, meddig van rá alkalmad.
Pszichiáterhez a legvégső esetben menj és nagyon fontold meg kihez, mert rövid úton tönkretesznek, ha nincs szerencséd.
Kiégés? Lehet...vagy más. Lehet, hogy valami komolyabb mentális betegség előjele, amit érzel. Mindenesetre, próbáld meg értékelni amid van, mert mindig van lejjebb.
Meditáció segíthet másképp látni a dolgokat, ha komolyan veszed.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!