Kiégtem és semmi motivációm az élethez. 30 éves koromra egy megkeseredett, életunt vénember lettem. Lehet ezen javítani?

30 éves vagyok, egyetemet végeztem, mert a szüleim elvárták, persze semmire nem mentem vele, ugyanúgy fizikai munkára kényszerültem közvetlen utána, ami következtében deréksérvet is kaptam. Azóta már másból élek (ingatlan bérbeadás), a nehéz fizikai munka ugrólépcsőnek kellett a túlélés miatt, de a sérv az akkor is tartósan megmaradt (orvosok mondták ezt, hogy nálam ez sosem gyógyul meg), ami miatt oda a "fiatal lendület".

Az iskolarendszer kiölte belőlem a természetes kíváncsiságot, pedig nagyon kíváncsi, élénk, motivált és játékos gyerek voltam.

Anyagilag sem érzem úgy, hogy megérné ez az "átváltási arány" ugyanis sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy csak a Maslow piramis legalja feletti dolgokhoz belekezdhessek. Belegondoltam abba, hogy egyáltalán motiválnak engem bármik is, amik a Maslow piramis legalsóbb szintje feletti szinteken vannak? Ekkora kiéegés után már nem igazán.

Amikor nem dolgozom, akkor inkább alszom, hogy teljen az idő, mert különben csak unatkoznék.

Nincs olyan dolog, ami igazán szórakoztatna, pedig direkt kipróbáltam jobb dolgokat, pl segítettem állatmenhelyeknek, vállaltam önkéntes munkákat, befizettem több száz lóerős sportatók vezetésére, egzotikus nyaralásra, voltak "hobbijaim" is, mint pl fotózás, kerékpározás, olvasás, világűr kutatás, de egyik miatt sem éreztem azt, hogy megérte megszületni a belőlem kiölt lelkesedés miatt.

Ha kitanulnék egy piacon hasznos skillt, arra építenék egy vállalkozást, amire beleteszek sok évnyi kitartó munkát, akkor képes lennék venni akár sportautókat is, de mivel kiprőbáltam, tudom, hogy nem hoz annyi örömöt, mint amennyit kellene ezekért dolgozni, egyszerűen nem éri meg a tradeoff... Van így értelme?

Gyereket természetesen nem szeretnék, mert egy (még) elrontatlan, hozzám hasonlóan kíváncsi gyereknek pont nem egy kiégett apát képzelnék el, másrészt meg, ha magamnak nem tudtam megteremteni, hogy jó legyen, akkor hogy tudnám egy gyereknek? emellett meg kifejezetten ellenzem azt a hozzáállást, hogy egyesek a saját boldogságuk miatt akarnak gyereket, hogy megmentsék a házasságukat, meg hogy "milyen jó lenne hintáztatni.." mert ez is egy rossz társadalmi elvárásnak való megfelelési kényszer, hogy "kell egy gyerek.." na mind1, ezt csak azért írtam le, hogy ilyet ne is írjon senki, hogy legyen gyerekem, mert vannak, akik komolyan ezen a szinten vannak, hogy feláldoznának egy gyereket saját magukért.

Úgy érzem magam, mint egy megkeseredett, életunt, nyugdíjából élő, sajgó testű 90 éves ember, akinek nincs kedve semmihez már, mert az élet nem tud neki újat mutatni, de ha tudna sem lenne rá kíváncsi, ezért alszik helyette.

A 90 éves koron kívül minden más stimmel, még szinte a nyugdíj is, csak azt piaci alapon kapom, nem állami.

Pszichológusok nem tudnak segíteni, próbáltam, továbbá ők sem tudnak újat mondani, mert jellemzően több pszichológiai témájú könyvet olvastam el, mint ők, így előre mindig meg tudtam mondani, hogy mit fognak mondani, melyik technikát akarják épp rajtam alkalmazni, meg inkább én elemeztem közben őket, ők inkább az órájukkal voltak elfoglalva.

Öngyilkos csak azért nem lennék, mert vannak akik rám szorulnak így is (A szüleim, állatok, emberek, akiken segítek az életem során) de igazából az én életemnek ez nem segít, nem boldogít semmi, továbbá elgondolkodtató, hogy amikor olvasom, hogy valakit eltalált egy röpke golyó, vagy halálra gázolt egy járdára felhajtó autó, esetleg szén-monoxid mérgezésben otthon meghalt, akkor irigységet érzek, hogy "de jó neked" bár engem érne ilyen, akkor még csak az sem lenne, hogy nekem kéne erről dönteni és oda lenne a felelősség része is.

Nem érzem, hogy átmeneti lenne, mert már néhány éve így érzek, csak egyre intenzívebben. Van ebből kiút?