Az osztálytalálkozóm óta riasztó sebességgel kezdek idebenn olyanná válni mint Darth Vader. Van még innét visszaút?

Nem akarok teátrális, elnagyolt hasonlatokba bocsátkozni, de egyszerűen nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot a filmes karakter és az én életem között. Persze ne értsétek félre, nem úgy kell érteni hogy tiszteket fojtogatok meg jedi növendékeket kaszabolok, hanem a lélektani részére. Mióta a találkozón felszínre került hogy mennyire szerettem anno az osztályom, és mennyire hiányoznak, és mennyi mindent vesztettem azzal hogy kvázi nem volt fiatalkorom, majd még az egészet meg is fejeltük azzal hogy borzasztóan beleszerettem az egyik lányba aki annyira kedves volt velem és sokat voltunk négyszemközt... Na mindegy, lényeg hogy amióta ezen túl vagyok, gyakorlatilag napi szinten egyre rosszabbul érzem magam, mintha szép lassan pusztulnék el idebenn. Már nem tudok szinte semminek örülni, semmi nem érdekel ami előtte, gépiesen csinálok mindent, amikor pedig magamra maradok a gondolataimmal, például lefekvéskor, akkor azonnal elönt a szomorúság, a vágyakozás, a gyász hogy elmúltak az idők. Szenvedek a gondolattól hogy ha csak pár dolog másképp alakul, és pár dologhoz, emberhez másképp, nyitottabban állok hozzá anno, akkor most egy boldog ember lehetnék. Helyette egyre üresebb és örömtelenebb az életem, lassan már nem lesz miért felkelnem reggelente. Az öröm, remény, boldogság egyre inkább kihal belőlem, és csak a keserűség, a fájdalom, a gyász és a gyűlölet marad. Lassan egy élő roncs leszek.

Innét vissza lehet még kapaszkodni? Nem szeretnék egy Darth Vader vagy egy Grievous tábornok lenni.

A "Menj pszichológushoz" kommenteket felesleges legépelni, ne koptassátok a billentyűzetet. Túl vagyunk már azokon a körökön. A gyógyszerek és a kedélyes társalgás egy vadidegennel nem fogja visszaadni azokat az embereket akiket szeretek, és azokat az élményeket, érzéseket amikre vágyok.