Honnan jött az a nézet, hogy az ember egyedül is legyen boldog? Ha az ember társaslény akkor, hogy várhatjuk el valakitől a self happinest? Nem túl magas elvárás ez, ha az ember társaslény?

"Miért ne lehetne egyenrangúan kezelni azt az embert aki tud egyedül is boldog lenni és aki nem tud? Mivel lehet melletted tud boldog lenni a másik azzal,

hogy jókat beszélgettek, elfoglaljátok magatokat közös programokkal, jókat nevethettek, rengeteg dologtól függ az ember boldogsága és többnyire barátok,

társ tudja ezt megadni."

Értem és mi van, ha a másik tőled függetlenül is elmegy időnként programokra, akkor már rossz érzés kerítene hatalmába, hogy nem rád áldozza minden percét, hogy "univerzálisan, minden pillanatban téged tegyen boldoggá"?

Mi van, ha a másik félnek tartós munkahelyi kiküldetése van például és nem tud veled lenni?

" Nem kéne leprásként kezelni azt aki egyedül nem annyira boldog, hanem ugyanolyan emberként."

Senki se kezeli annak, a saját érdeketekben van a figyelem felhívva arra, hogy a boldogság belül keresendő, nem kívül, ha kívülre helyezed a boldogságot, mindig másik ember kezébe adod az irányítást ilyen szempontból.

#21

Az ilyenekből születnek az itt olvasható siránkozós "A legjobb barátom másokkal ment és nem velem van" meg "egész nap fent volt Facebookon, és rám sem írt" meg "már 2 napja 3 órája és 25 perce nem is írt rám" kérdések.

Hallottam már olyat is, hogy amikor a párkapcsolatban a másik félegy idő után nem tudott univerzális szórakoztatópartnerként viselkedni, akkor jött a másik részéről: "nem akarok szomorú lenni, eddigi életemet szomorúságban töltöttem" stb.

Egyébként az ilyen, függőségre épülő párkapcsolatokban szokott probléma lenni hogy az egyik fél "ne érezze jól magát a másik nélkül". Történt, hogy egyik fél szabadságon volt, másiknak pedig dolgozni kellett mennie, a következő szavakkal búcsúzott: "Nem szeretném azt megtudni, hogy te gondtalanul mész a strandra a hasadat süttetni, míg én a munkahelyen rohadok". Nyári melegben volt ez. Sokmindent elárult e mondat a párkapcsolatról.

Senki sem kategorizálta az embereket.

Én csak annyit igyekszek kiemelni, hogy aki egyedül nem tudja feltalálni magát, az támaszkodhat a másikra és ez megterhelő lehet, vagy kisebb-nagyobb problémákat jelenthet egy kapcsolatban.

Gondold el, hogy akárcsak sima barátság esetén mennyire lenne megterhelő, ha a baráti kapcsolat arról szólna, hogy az egyik fél a másiktól várja a boldogságot, szórakoztatást, mindent.

"Senki nem várja el a másiktól a boldogságot. Ez magától jön amikor jószívű, kedves, érdeklődő emberek vesznek körül."

Ha úgy hozza az élet, hogy egyedül élsz egy lakásban, akkor mi történik, rögtön nem leszel boldog és elviselhetetlen depresszió vesz erőt rajtad? Egyébként ezt miképp kell elképzelni, megismerkedsz valakivel (akár barátjelölt, akár partnerjelölt az illető) és addig szomorú leszel, amíg az a valaki mélyebb kapcsolatot alakít ki veled, utána pedig boldog leszel?

"Az a probléma szerintem, hogy a legtöbb embernek nincsenek meghitt, őszinte barátai, párkapcsolatai azt gondolják, hogy ez a normális és ezért veszik fel a self happines mantrát, ezért járnak pszichológushoz. Akik tudják, hogy mekkora ég és föld különbség van egy érdektelen, felszínes és a mély, meghitt, szeretteteljes barátság, párkapcsolat között örökre elfelejti a self happinest és nem menekül pszichológushoz."

A párkapcsolatbeli rózsaszín köd is elmúlik minimum 2-3 év után és ha valaki arra alapozott, hogy "egyedül nem vagyok egész", "tegyen már boldoggá a párom örökre, véglegesen", az csalódni fog. A párkapcsolat kifáradását okozhatja ez.

Több évezredes vallások szerinted miért emelik ki, hogy az embernek meg kell találnia az élete értelmét és egyedül (is) kell tudni boldognak lennie?

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

"Mi lenne, ha nem kategorizálnátok az embereket?"

Mi lenne ha nem lennél retardált?