Miért ekkora bűn manapság ha az ember szeretne boldog lenni? Miért van az hogy bármit csinál az ember semmiből nem tud jól kijönni?

Lassan úgy érzem, előre meg van írva hogy a boldogság nem járhat mindenkinek. Pedig sosem voltak nagy igényeim, nem akartam szupersztár lenni, sem milliárdos, nem akartam szupermodell barátnőt, világkörüli utat... Csak szerettem volna egy normális életet normális emberi kapcsolatokkal, de úgy tűnik ez is túl nagy kérés a sorstól. Mindig próbáltam kedves, segítőkész, tisztelettudó lenni másokkal, ennek ellenére egyre több embert haragítok magamra és taszítok el magamtól akaratomon kívül, bármennyire próbálok kedves lenni, ha nyitni próbálok akkor tolakodónak, zaklatónak tartanak, ha nem próbálok nyitni akkor zárkózottnak... Mások esetében a "tolakodás" nem baj, mert ismerkedésnek, barátkozásnak van felfogva, de nálam minden próbálkozás kizáró ok, még az a lány is elfordult tőlem aki nemrég még egyedüliként meghallgatott és nyitott felém, pedig semmi rosszat nem tettem. Nincs már senki akinek kiönthetném a lelkem, senki akivel beszélhetnék, vagy elmehetnék valahová.

Miért kell ennek így történnie? Miért baj az ha az ember megpróbál boldog lenni és a többi ember közt megtalálni a helyét? Ennyire számít a külső? De még azt sem hinném, hiszen átlagos/csúnyácska embereknek is van párja és van rengeteg barátja... Nem tudom mi velem a baj. Semmit nem csinálok jól, pedig csak jó szándék van bennem.

Lassan olyanná válok mint a Szépség és a szörnyeteg hercege: úgy érzem el vagyok átkozva, és bár én embernek nézek ki, mindenki gyűlöl és undorodik tőlem, így elzárkózom a magányomba és lassan elvesztem minden életkedvem és boldogságom, csak a depresszió, a keserűség és az emlékek maradnak...