Hitetlenként hogy dolgoztad fel a közeli szeretted halálát?

Idővel. Sokat sírtam, sokat gondoltam arra, hogy milyen volt életében, felidéztem a szép pillanatainkat, aztán így az idő előrehaladtával egyre könnyebb lett. Egy rövid időre megpróbálkoztam a vallással, hátha abból nyerek valamiféle magyarázatot vagy valamit, hogy miért történt (apám fiatalon és váratlanul halt meg), de elég hamar rájöttem, hogy ez nekem nem segítség, sőt. Szóval csak az idő segített, szép emlékek, családdal megemlékezni, beszélgetni róla. Sokat sírni. Az jót tett.

Őszinte részvétem.

A gyász nagyobbik része szerintem valójában önsajnálat (nem negatív értelemben), az ember azért szomorú, mert hiányzik neki az elhunyt, nem tudja feldolgozni, hogy nincs többé. Ha valaki hívő, az sincs feltétlenül kisegítve azzal, hogy valahol a túlvilágon ott várja a hozzátartozója, mert attól még ő itt van a földi életben és ugyanúgy hiányzik neki.

Én személy szerint úgy állok a halálhoz, hogy az élet természetes része, mindenkinél benne van a pakliban, hogy meghal (ideális esetben minél később). Nem tartom olyan nagy tragédiának, rosszabb dolgok is történhetnek az emberrel (pl. számomra könnyebb lenne elviselni, ha egy hozzátartozóm hirtelen meghalna, mint azt, ha egy betegség miatt éveken át szenvedne, fájdalommal élne, magatehetetlen lenne és csak utána, minden méltóságától megfosztva halna meg). Nem látom értelmét pusztán a halála miatt sajnálni egy olyan elhunytat, aki egyébként boldog, teljes életet élt és mindent elintézett életében, amit szeretett volna. Ilyen esetben örülök neki, hogy boldog élete volt. Természetesen ettől még hiányzik, gondolok rá, rossz, hogy nincs már köztünk, de ezek inkább önző érzelmek és nem változtatna rajtuk az, ha meg lennék győződve arról, hogy a túlvilágon a lelke tovább él.

Ateista vagyok, meg se vagyok keresztelve, nem hiszek a vallásban.

Mikor apám meghalt, természetesen mélyen érintett de legbelül tudtam, hogy ez az életed rendje. A polgári temetésen (a hamvakat szétszórták) felnőtt férfi létemre zokogtam. Kb egy fél év míg megszoktam, hogy most már nincs apám.

#9 Ha igaz, amit te írsz, akkor tök jó, de mivel előre nem tudhatom, nem is alapoznék erre. Számomra a másik opció is megnyugtató, amit már írt az egyik válaszoló: ha vége, akkor vége, nincs tovább. Megszűnik a tudat, a lélek, az érzelmek. Ebből következik, hogy a halott a továbbiakban nem fog fel semmit. Nem fél, nem szomorú, semmit nem érez, tovább nem létezik (maximum a teste, ami lélek nélkül számomra csak egy test, nem "A Nagyi"). Utána pedig tényleg vége. És nekem is végem lesz majd egy ponton, és én sem fogok semmit felfogni vagy érezni belőle, egyszerűen csak megszűnök létezni.

Számomra abszolút megnyugtató a második opció. A túlvilágnál benne van a pakliban, hogy nem jutok a mennybe (vagy az elhunyt hozzátartozóm nem oda jutott), nem tudom elképzelni, hogy még a halálom pillanata is egy szorongás legyen, hogy vajon mi lesz.

(7-es voltam)