Orvosok, ápolók! Mit éreztek akkor, ha elveszítetek egy betegeteket műtét vagy hirtelen rosszullét során? Hogyan dolgozzátok fel, megérint mélyebben érzelmileg vagy már csak darab-darab lesz egy idő után?

Hullanak mint a chematox után a legyek.

Nekem volt betegtologató ismerősöm, mondta mikor letolták a hullákat az alagsorba, előttük reggeliztek.

Ritkán van olyan betegem, aki valami miatt közel áll a szívemhez. Az ő haláluk megérint, de nem fáj, nem borulok ki, csak elmélkedem rajta és esetleg pár pillanatig szomorú vagyok.

Mivel hozzá szoktam a halálhoz, így általában nem érint meg, egy olyan megoldandó feladatnak érzem az elhúnyt felkészítését az elszállításra, mint hogy pl vért kell vennem. Ezt viszont szomorúnak tartom, hogy egy húsdarabok csak nekünk, de ezt másképp nem lehet csinálni, mert pszichiátriára kerülsz.

Nővér vagyok sebészeten.