Csúnya vagyok, és szellemileg sem vagyok a topon. Van-e esélyem arra, hogy normális életem legyen valaha?

Csúnya nő vagyok, taszítóan csúnya.

Nem a Betty típus, aki sminkkel, divatos ruhákban, megcsinált hajjal meg szemüveg nélkül szép, nem is túlsúlyos vagyok, hanem olyan, akinek az arányaival (főleg az arcával) vannak komoly problémák, és nem segít rajta sem a fogyás, sem a rendszeres testmozgás, sem a smink, sem a szép haj, sem az új, divatos ruhák, semmi. Próbáltam... De ha kisminkelsz egy rakás sz@rt, akkor is sz@r marad.

Buta is vagyok. 22 évesen kezdtem egy alapszakot, 28 évesen fogom befejezni. Tanultam rendesen pedig, de nagyon nehezen ragadnak meg az új információk, mert ostoba vagyok, ennyi. Nem én választottam. De már a végén járok, jövő júniusban végzek, nagyon kevés tárgyam van már (most őszre passziváltattam, mert nem hirdették meg a tárgyakat, amik nekem még kellenének). De ki vagyok égve, hiábavalónak érzem az egészet.

Akkor még nem volt kellő önkritikám ahhoz, hogy felmérjem: nekem nem való az egyetem. Középiskolában nagyon szerettem a biológiát, az volt az elképzelésem, hogy nagy genetikus leszek. Írtam is egy 84%-os emeltet bioszból. Kémiából is írtam egy 53%-os középszintűt, de erre teljesen önállóan készültem fel, nem volt rendes kémiaoktatás a középiskolámban. Az én képességeimmel ez nagy szó szerintem.

A szüleim meg mindenki más sajnált, így nem szólt bele senki az életembe. Utólag ezt nagyon bánom már...

Nem vesznek fel sehová, még diákmunkára sem. Gyárakba, raktárakba is inkább egy random vendégmunkást vesznek fel, mint engem.

A szüleim se szerettek soha, viszont sajnálnak. Örülök neki, hogy jóindulatúak, hogy egészen idáig segítettek, de tudom, hogy nem lesznek örökké, a saját lábamra kell állnom, minél hamarabb, így is k*rvára el vagyok késve vele. Törekszem is erre... De nem tudom, hogy ennek van-e értelme.

Nagyon bánatos vagyok.

27/N