Miért a felnőtt életet szeretik jobban zömében az emberek?

"Ehhez képest egy szerető családban élő, normális tini vállán nincs ennyi felelősség, sokkal több a szabadideje, sokkal több a szabadsága, mivel fiatal, jobb az egészségi állapota (jó, ez senkinek se tökéletes, de fiatalon jobb), előtte az élet és a remények."

Ez egy bazi nagy HA mellett. HA szerető a családod jó a gyerekkor. HA jó a fizikai és mentális egészséged jó a gyerekkor. HA a szüleid nem dobnak rád egy csomó felelősséget korán jó a gyerekkor. De egy csomó mindenkinek ez nem adatik meg.

Gyerekkorodban nagyon ki vagy szolgáltatva az iskolai létnek, a családodnak, a rokonoknak, a szüleid ismerőseinek. Nem vagy egyenrangú parner, nem költözhetsz el, a legtöbben nem váltunk iskolát, nem válhatsz le a családodról.

Nincsen még önismereted, hogy mi a jó neked, mit szeretnél, sem tapasztalatod, hogy hogyan kezeld a felmerülő kellemetlen helyzeteket.

Nekem például sokkal élénkebb és fájóbb emlékek, ha a szüleim ismerősei tettek megjegyzéseket a kinőtt nadrágomra, a kiskamasz esetlenségemre, bármilyen hibámra, mintha a korombeli gyerekek, amikre egyébként egyáltalán nem is emlékszem :D

Szerintem teljesen egyénfüggő, ki mit gondol, hogyan érez a felnőtt élettel kapcsolatban. Nem mindegy, milyen a családja, hogyan alakult a gyerekkora. Ez az oldal tele van az "Miért ilyen anyám?/Semmire sem tart a családom, mit tehetnék?/Hogyan kezeljem az örökös vitákat?-típusú kérdésekkel, melyek szerzői sokszor nagyon boldogok lennének, ha lehetőségük volna egy független, felnőtt életre.

Én most vagyok 29 éves, a párommal élünk a saját ingatlanunkban, dolgozunk mindketten a szakmánkban, várjuk az első gyermekünket. A barátaim már azzal jönnek, hogy öregek vagyunk (?), mennyivel jobb volt tizenévesen...ha lehetséges volna, sem lennék újra gimis. Utáltam. Hosszú volna leírni miért. A szüleim elváltak, hetente vándoroltam egyik házból a másikba, úgy éreztem, nincs igazi otthonom. Egymással nem beszéltek, nekem viszont állandóan ellentmondó tanácsokat adtak (pl. ezen a szakon tanuljak tovább/ne ezen a szakon tanuljak tovább). Ezért soha nem tudtam semmit úgy csinálni, hogy jó legyen, bármit tettem, valamelyikőjük biztosan vérig sértődött. Mert nekem mindig csak a másik szülő véleménye fontos... Mióta külön élünk, tényleg úgy alakítom a dolgaimat, ahogy nekem/nekünk jó legyen. Úgyhogy én azt mondom, nem lehet általánosítani csak az alapján, hogy kevesebb a szabadság vagy vagy hogy be kell osztani a pénzt; ez ennél sokkal összetettebb kérdés.

Egyszeru a keplet, gyerek vagy, hebrencs, gondtalan, nulla elettapasztalat. Unalmas, hogy a szulok es altalaban a felnottek korlatai koze szorulsz, szabadsagra vagysz. Olyan szabadsagra, aminek komoly ara lesz, csak ezt meg nem erted. Penzed igy sincs, tehat maris megsem csinalsz, amit akarsz, ha nem tomik tele a szulok a perselyed.

Aztan amikor felnosz (legalabb jogilag), elvezed a melot es a szabadsagot, mert azert a hatterben ott vannak a szulok, ha tulnyujtozkodsz a takaron, segithetnek. De felnotte igazan akkor kezdesz valni, amikor egyre tobb embert vesztesz el, es a vegen a szulok is elmennek. Rogton ujra gyerek akarsz lenni, es valahol belul egy kicsi darabkad meg mindig az.