Mennyire furcsa ha 27 évesen feladtam a társkeresést?

Szerintem ebben nincs semmi különös.

Ha valami nagyon nem megy azt nem kell erőltetni. Mint nem mindenki lesz sprint futó, nem mindenki lesz sikeres vállalkozó, nem mindenki tud ismerkedni sem.

Szerintem nagyon sokan vannak ezzel így.

Elmagányosodik a társadalom.

Minél inkább hasonlít az egész egy farkasfalkára, annál többen húzzák szépen maguk alá a farkukat, és oldalognak el a dologtól.

Ahol nagyok az egyenlőtlenségek, és a társadalmi gondok, ott ez logikusan megjelenik.

Japánban például, vagy India számos részén is sokmillióan maradnak társ nélkül.

Hiába van ott a lány a metrón, egy láthatatlan üvegfal elválaszt.

Nagyon gyakran ez a gyakorlati tapasztalat, hogy valahogy sose lehetsz elég normális, mert a kezdeményezés azonnal ellenséges reakciót vált ki.

Lehet akár tök természetesnek indul a véletlen beszélgetésnek álcázott ismerkedés, de azonnal elijeszti a lányt az, ha azt érzi, hogy komolyabban gondolná a fiú.

Talán az is benne lehet ebben, hogy a nő is fél, hogy olyan társ volna az illető, aki mellett nem lesz elég biztonságban.

És mivel az emberek nagy része (itthon pl. A 75 százaléka) a szegénységgel vív harcot, ezért ez a megérzés helyes is.

Ezért működhet aztán a státuszszimbólum jelensége is: egyfajta bizonyosságot sugároz a nő felé, hogy ha ez a férfi próbálkozik, azzal nem járna rosszul.

És hát az egyenlőtlen társadalom tetején levő férfi pedig nem feltétlenül az lesz, aki becsületes is, és benne van a pakliba, hogy azok válogathatnak is, vagy cserélgetik őket, amivel összetörik a szívüket.

Lehet, hogy épp úgy tudták elérni a státuszukat, hogy kevésbé törődtek azzal, hogy az oda vezető úton mennyit ártanak a többi embernek, és érzéketlenebbek, mint az, aki esetleg kevesebbet adott fel az elveiből, vagy a másik emberek felé érzett együttérzésből.

Ez pedig sok lány csalódásához vezethet a “férfiakban”. Amit pedig kivetítenek például arra, aki próbálkozik.

Vagy ott van a másik fajta férfi, akinek jó dumája van, és jóképű.

Ő is vonzóbbnak tűnhet, de nagyon gyakran nárcisztikus is.

Nekem volt egy nagyon kedves ismerősöm, aki folyton gazdagabb pasikban vélte felfedezni a nagy őt, bár nem tudatosan a gazdagságuk miatt, és úgy mondta nekem, hogy a kihívást szereti.

És olyan romantikusan beszélt róluk, pedig szerintem csak azt a magabiztosságot sugározgatták, amit a vagyonuk kölcsönzött nekik, ezért vonzónak (biztonságérzet mellett könnyebben kinyílik a szív) találta őket, aztán úgy bántak vele, mint a ronggyal, és folyton összetörték a szívét, mert a kihívás néha az eufemisztikus (jobban hangzó) neve a szenvedésnek, talán azt gondolta, hogy fejlődik, ha bírja a kihívást. Mondta is, hogy “meg akar felelni nekik”.

És ezt a kettő fogalmat körülöttünk is gyakran használja a marketing, amikor egy állást hirdetnek meg úgy, hogy: “szereted a kihívásokat?”

Nagyon aranyos lány volt, nagyon szerettem, de egyszer csak “eltűnt”, míg én hajóztam külföldön. Már nem válaszolt az üzeneteimre.

Azóta megtudtam, hogy három éve nincs már köztünk.

Hozzá kell tenni, hogy nem ez volt az egyetlen problémája, ő is küzdött folyton az életbenmaradásért.

Nagyon sajnáltam.

És nem ő az egyetlen, aki így kínlódott ismerőseim közül.