Lehet, hogy másképp kellett volna lereagálnom?

Alapjáraton sosem vagyok hisztis p@csa, sőt. Mindig megpróbálom a jót keresni az emberekben, s amíg kereskedelemben dolgoztam, én voltam az ügyeletes idióta-elhárító. Hozzám jöttek a problémásak, és 99 %-ban megnyugodva távoztak.

De tegnap valahogy nem bírtam. Nagyon rossz passzban vagyok, legszívesebben begubóznék és kisírnám magam egy takaró alatt. Ilyenkor az ember legkevésbé sem emberek közt akarna lenni, de muszáj volt utcára mennem.

Egy bolt előtt várakoztunk a "rögtön jövök" tábla miatt. Utánam sorakozott egy idős bácsi, rögtön meg is szólított. Én szívesen elbeszélgetek bárkivel, ezért most is csak sóhajtottam egyet, hogy nem épp a legjobbkor jött szegény a kis beszédével, de az idősek sokszor magányosak, ezért most sem esett nehezemre beszélni.

Tisztelettudóan indított, kezicsókolom, mi van a bolttal, mire várunk, stb. Szépen elmondtam.

Utána elmesélte, hogy idős, egyedül van, egyetlen öröme a horgászat, hova szokott járni, stb. Magamban mondtam, hogy rögtön gondoltam, hogy egyedül van szegény, ezt eltaláltam, annyira tipikus.

Mesélt-mesélt, én meghallgattam őt, de aztán hirtelen a semmiből furcsán elkezdett tegezni és kislányomozni. A nagy kezicsókolomozás után ez nagyon furcsa volt. De csak mondta: kislányom így, kislányom úgy.

Én ránéztem csodálkozva, hogy mégis mi történt, és akkor kitört belőle: suli?? Elborzadva néztem rá, s mondtam, milyen suli?? Ja, hogy nem iskolás VAGY? -mondta még mindig tegezve. És itt beragadt a tegezés. Felfogta, hogy nem vagyok iskolás, de attól még nem váltott vissza a kezdeti magázódásba. És folytatta: annyira iskolásnak látszol pedig, elnézést, akkor férjed van? mondjad már, van férjed?? gyerekeid? vannak gyerekeid?? de annyira fiatalnak látszol, elnézést. Mondtam, semmi baj, de innentől csak sorjázta: de akkor van férjed? és gyerekeid? biztosan vannak, ha biztosan nem vagy iskolás, de annyira fiatal vagy, elnézést.

Na, itt nem bírtam tovább, azért ez már nagyon sok volt, ráadásul így egyben, bele az arcomba, 10 centiről. Felemeltem a hangom, és határozottan azt mondtam, hogy "még egyszer mondom, hogy semmi baj, de itt és most fejezzük be ezt a beszélgetést"

Kénytelen voltam a sorból is kiállni, mert kellemetlenné vált az egész, nem tudtam, hogy felfogja-e, és jeleztem, hogy hagyjon mostmár békén. Az egész sor minket nézett, annyira égtem, nagyon kellemetlen volt.

Szegény bácsi viszont itt kapcsolhatott, mert kicsit illemtudóbban mondta, hogy bocsánatot kérek, visszahúzódott, és tényleg nem szólt többet. Még meg is sajnáltam a kisöreget. Átfutott rajtam, hogy tényleg lehet, hogy annyira régóta egyedül van már, hogy csak ösztönösen tud kommunikálni, de nem akar rosszat, fel se fogja talán a saját szavait. Az ilyenekkel én régen mindig sokkal kedvesebb voltam, de tegnap nem bírtam, szakadt a cérna.

Nekem is benne van sok sérelem, amit pont azért szenvedtem el évekig, mert fiatalabbnak nézek ki a koromnál, de ez pár éve abbamaradt. Azt hittem, már vége, és pont tegnap tért vissza, amikor rossz passzban voltam, amikor nem tudtam kezelni a helyzetet.

A régi sérelmeket nem úgy kell elképzelni, hogy jaj, letegeztek, hanem az ebből adódó lekezeléseket, mintha valaki azért, mert fiatal vagy esetleg gyerek, automatikusan gyámoltalan vagy együgyű is lenne. Nem bírom azt a hangsúlyváltást, ami ilyenkor történik. Leírni nem tudom, azt hallani kell, biztosan átélték már sokan közületek is. Csak máskor jobban reagáltam le, tegnap meg nem. Mit tehettem volna másképp?

Egyébként 36 vagyok, gyerek nélkül, de sok éve férjnél.