Ha egy bizonyos trauma ért az életben, amin nem tudom túltenni magam, és senki nem áll mellettem, amikor már az összes fajta mentálhigiéniás szakember és módszer sem tudott segíteni akkor jobb kiszállni az életből a szenvedés helyett?

Férfiként harmincas évem közepéig nem találtam társat. Akkor lett az első barátnőm akivel 4 évet voltunk együtt, részben távkapcsolatban. Ahogy telt az idő lett velem egyre kritikusabb, szóban sokat bántott, kritizált, olyan elvárásai voltak felém amiket nem tudtam teljesíteni, illetve mindent meg akart határozni mit és hogyan csináljak. Volt egy pillanat amikor elszakadt a cérna, szakítani akartam, és ő visszakönyörögte magát. De ezen kívül nem mertem kilépni a kapcsolatból, mert féltem attól, hogy egyedül maradok megint. Aztán 2 éve egyik napról a másikra elhagyott, egy hét múlva pedig rám irt, hogy ne keressem többet, már mással boldog. Még egyszer hallottam róla, mikor akaratomon kívül megtudtam hogy feleség lesz.

Azóta az elmúlt 2 évebn jártam pszichológushoz, voltam pszichiáternél, megjártam Tündérhegyet, SOTE pszichoterápiát, gyógyszereket szedek, ideig-óráig jobban lettem, de egyszer bekattan egy emlék és akkor megint rosszul vagyok, szorongok, hiányzik az az érzés ami akkor volt bennem, mikor még együtt voltunk. Mert volt sok szép pillanat is amikor boldog voltam vele. Próbáltam az elmúlt másfél évben folyamatosan ismerkedni, egy randi sem jött össze. És most nincs senkim, egyedül vagyok, a kevés barátom mind külföldön, családomra nem számíthatok, magányos vagyok és semmi értelmét nem látom az életemnek.