Szerettél óvodába járni?

Imádtam a menzás kaját,-azóta is.

Sok barátom volt,-most sem panaszkodom.

Imádtam a délutányi szunyát,-most is.

Több játék volt, nekem az sajna nem igazán volt otthon, elég szerény körülmények között nőttem fel. (Ez a kajára is igaz)

Imádtak az ovónénik, eszméletlen cuki voltam, -ez is igaz most is hogy eszméletlen cuki vagyok :D

Elmondtam kedvesen a drága óvónőnek, hogy nagyon rühellem a "hivatalos" becenevemet (még ma is utálom, fúj), helyette hívjon azon, ahogy mindenki más hív. Egy betű különbség volt csak.

De nem, neki az nem tetszik, ő továbbra is úgy fog hívni.

Akkor döntöttem el, hogy utálom őt is, meg az ovit is :(

#2 vagyok

Alapból lassabb, megfontoltabb típus vagyok, egyszerűen ilyen a temperamentumom.

Óvónéni b*sztatott is, ha épp nem a hivatalos becenevemen szólított, akkor csak "Lassított felvétel" volt a nevem.

Utáltam. Otthon mindenki rám figyelt, én voltam a középpontban, az óvodában csak egy gyerek voltam a sok közül. Ezt nehezen viseltem el, különböző módokon próbáltam felhívni magamra a figyelmet. Például sírtam, de az is előfordult, hogy levetkőztem teljesen meztelenre és úgy szaladgáltam (emiatt az óvónők mindig is szelepesnek tartottak).

Utáltam a délutáni alvást is, nagyon ritkán tudtam elaludni, de ha nagynehezen elaludtam, akkor nem akartam a szundiidő végén felkelni.

A menzát is mindig utáltam, főleg a finomlevest, ami másnapra finomfőzelék lett.

Még utolsó évben is sokszor sírva mentem oviba. :|

Nem szerettem járni, de soha nem rendeztem jelenetet emlékeim szerint, jól be voltam idomítva.

Olyan szomorkásan nézelődöm az ovis fényképeimen is, nagyon sajnálom azt a kislányt, pedig kimondottan traumatikus élményeim nincsenek, csak ami szokásos minden embernél. Mással kedvesebb a dajka, az ő kezét fogja az óvónéni, a szülei normálisnak és boldognak tűnnek együtt, effélék.