Együtt lehet élnem a hibáimmal, a baklövéseimmel, esetleg a szégyennel, hogy hülyét csináltam magamból? Megérdemlem, vagy megéri-e hogy igy is éljek?

Hibák és kudarcok sorozata az életem, olyan dolgokat elcsesztem már, hogy a föld színéről eltűntem volna szégyenemben... (Többször előfordult, hogy mondtam valami butaságot, amiért megszégyenítettek pl a tanárok az osztály előtt, vagy valamelyik osztálytársam a többiek előtt. Vagy tetszett egy srác, kiderült és kiszekáltak érte. Vagy elvállaltam valamilyen munkát, iskolai projektet és nem csináltam meg, nem fejeztem be, vagy szarul sikerült és azt éreztem, hogy cserben hagytam a tanárt, főnökömet.) De egy ponton megtanultam letojni. És észrevettem, hogy csak beteg-aberrált emberek szégyenítenek meg ilyen dolgokért. Egészséges, normális érzelmi fejlődésű emberek elfogadják, hogy hibázol, vagy butaságot csinálsz és nem bántanak miatta. Vagy csak szimplán nem beszélnek többet veled, mert elvágtad magad náluk. Ezzel is együtt lehet élni.

Viszont sok dolgot elértem, kipróbáltam - éppen azért, mert mertem kísérletezni és próbálkozni, akkor is, ha néha valami rosszul sült el. A hibákból tanultam.

Az önértékeléseden, önismereteden mindenképpen dolgozz, mert ez nem normális reakció.

Engem is érdekelne miről van szó. De a leírtak alapján nem lehet komoly dolog, ezért ne öld meg magad.

27/F