Emberek, akiknek amputálták valamelyik hozzátartozótoknak a végtagját, hogyan éltétek ezt meg?

Most egy ilyen helyzetben már nincs hova hátrálni, el kell fogadni. A hozzátartozók megszokják, akinek lecsapták valamilyét vagy megtanul vele együtt élni, vagy nem. Nincs mit agyalni ezen, mert nincs mit tenni.

Nem volt választás... Az első év nagyon nehéz volt, mindenkinek.

Tudom, hogy más, mert nem hozzátartozónk volt, hanem barátunk-kollégánk. Nehéz volt még így is elfogadni, bár hát sajnos tudtuk, hogy ez lesz a vége, figyelmeztették a dokik, is, mi is, hogy változtasson, mert nem lesz jó vége, de végül megtörtént. Az az igazság, hogy nyilván a mindennapokban nem láttuk, mi folyik, mi zajlik benne és a családjában, de amikor velünk dolgozott még utána, akkor, sőt még amikor a kórházban meglátogattuk közvetlenül utána, hát - most, hogy írjam ezt le? - sírva röhögtünk, na. Megpróbált ő is humorral tovább élni, és is ebben erősítettük. De ő szegény utána nem élt már sokáig, a következő évben meghalt. Tudom, hogy ez a mindennapokban nem működik állandóan, mondom, mi azt nem láttuk, amikor szenvedett, csak amikor élni akart és dolgozni. Az utolsó percig együtt dolgoztunk.

Magyarországon feleslegesen sok az amputálás mert kevés pl az érsebész. Mielőtt levágják érdemes szétnézni hogy némi pénzmag ráfordításával menthető-e a testrész. A magyar egészségügyben másképp nem sok normális esélyed van.

Barátnőm, ő 33, én 38. Nehéz volt az eleje, főleg neki. Most már a dolgok a helyükre kerültek nagyjából és halad az élet tovább.

Úristen, mi történt? Bocsánat, ne válaszolj, ha nem akarsz. Minden jót kívánok.

Nagybátyámnak amputálták a lábát. Apámat és nagyszüleimet érintette meg nagyon a dolog, féltették őt. Én nem találkoztam vele, azt mondták, majd ha jobban felépül. A műtét után 3 hétre öngyilkos lett. Sose állt közel hozzánk, alkohol és cigaretra függő volt, de mindenkit megrázott az eset. Ekkor 11 voltam.

Nekem nemrég vágták le mindkettőt. Kicsit nehezen élem meg egyenlőre de próbálom elfogadni.