Mit éreznétek, ha egy családtagotok öngyilkos lenne?

A hátrahagyottak c. könyv erről szól. Azt írja, a hátrahagyott rokonokra nehezedő sokkhatás egyenlő mértékű azzal, amit Auschwitzban átéltek az emberek. Sajnos tapasztalatból is meg tudom erősíteni, bár koncentrációs táborban nem voltam...

A gyilkosság és az öngyilkosság a legnehezebben feldolgozható halálnem.

Utána a közeli rokonoknak szinte nulláról kell felépíteni újra az életüket és ez nem mindenkinek sikerül. De a távoli ismerősökre is óriási sokk nehezedik utána.

A család, amiben ez bekövetkezik, soha nem lesz a régi. Van aki belehal, van aki túléli. Nekem a kutyáim segítettek. Évekig nem tudtam sírni semmin, a temetésen se sírtam. Mint amikor addig ütnek, hogy már nem érzed a fájdalmat. A fájdalomnak az a foka, amit már nem lehet felfogni.

Ő persze meg volt róla győződve, hogy nem szeretjük, vagy legalábbis a szülei nem szeretik. Pedig szerették, csak nem jól. Nyilván sokat hibáztak. De semmivel se szerették kevésbé, mint engem, a testvérét.

Én úgy éltem meg, mintha akkor kettészakadt volna az életem. Van a testvérem öngyilkossága előtti életem és az utáni.

Az ismerőseim féltek tőlem, a gyászomtól, nem tudták, mit mondjanak...Nagyon egyedül maradtam. Voltak akik próbáltak segíteni, de az se volt mindig jó. Nagyon hamar eljutottam arra a szintre, hogy ezt csak úgy tudom elviselni, ha olyan közegbe kerülök, ahol minél kevesebb ember tud róla, mi történt. Munkahelyet váltottam. Tanfolyamra jártam, ahol a testvérem halála után pár nappal a padtársam megkérdezte, nekem van-e testvérem. Kb. mintha gyomorszájon rúgtak volna. Nem hordtam feketét, sose voltam a külsőségek embere, de nem akartam azoknak beszélni róla, akik nem ismertek. Normális ember akartam lenni a szemükben, nem az a lány, akinek meghalt az öccse. Persze a világból nem futhattam ki.

Valahogy elteltek az évek, sokat segített a munkahelyváltás is.

De először akkor éreztem, hogy újra élek, amikor megszülettek a kiskutyáink. Onnan kezdve boldog voltam. 17 év múlva, amikor az utolsó kutyám is elment, elkezdtem a halottaimmal álmodni. Az a kutya olyan volt az életemben, mint a Nap. A halála után jöttem rá, amikor minden este a halott rokonokkal álmodtam hónapokon át, köztük a testvéremmel, hogy ez a kutya 17 évre megmentett.

Szerintem ne akard ezt a családodnak. Az anyám nem élte túl. 3 év múlva meghalt. Pedig olyan betegsége volt, amivel simán elélhetett volna még 20 évig. Elkezdett inni is.

#11 Ezt olvasni is szörnyű volt, nemhogy átélni.

Én is végezni akartam magammal. Néha már ELVISELHETETLEN az élet, de nem akarom, hogy átkelljen élni a szüleimnek azt, amit nektek is átkellett. 😭

Maradok szenvedni!