Milyennek látjátok az életeteket?

Közepesen, sokszor nagyon nehéz, máskor meg hosszú időn át gondtalan.

Természetesen igen, nem is ritkán, de nagyjából ez is kiegyenlített.

Hogyne. Egészen konkrétan három számomra nagyon fontos, az életemben nagyon meghatározó személyt veszítettem el öt év leforgása alatt, ezen esetek közül kettőben teljesen padlóra is kerültem. Ezek a mélypontok egyéves időtartamig tartottak.

Szerencsére alapvetően nem mondanám nehéznek a mindennapjaimat. 32 éves vagyok, jelenleg itthon vagyok az 5 hónapos kisfiammal. Van még egy 4 éves kislányom és egy férjem. A mindennapi nehézségeket az adja, hogy össze tudjam szervezni a napjainkat, ne csússzon el minden. Természetesen vannak rosszabb napjaim, a mai pont ilyen volt. Semmihez nem volt kedvem, csak robot módjára tettem a dolgomat.

Nehéz időszaknak a szeretteim halálát mondanám, azokat mindig sokáig emésztettem, sok idő volt mire feldolgoztam. Kb 3-6 hónapnak mondanám.

Hálás vagyok az életemért, mert egészségesek vagyunk, boldogok, szeretjük egymást, és anyagilag is rendben vagyunk. Nem panaszkodom :)

Nem jó, de nem is tragikus.

Napi 10 óra munka mellett járok egyetemre, sokszor olyan fáradt vagyok, hogy még le se ér a fejem a párnára, de már alszok. El vagyok maradva a beadandókkal, a tanulással, a magán dolgaimmal. Szociális életem nincs. Nincs egy barátom se, még felületes se. A szüleimmel élek, költözésre esély sincs. Lusta vagyok, ronda és kövér. Van pajzsmirigy alulműködésem, PCOS-em, inzulinrezisztenciám, és évente 1-3 db, egyenként 1-3 hónapig tartó depressziós epizódom. Nem vagdosom magam, de rendszeresen véresre vakarom a kezemet, és attól félek, hogy ez előbb-utóbb nem lesz elég. Ja, és két hét múlva munkanélküli leszek. De minden rendben van.

Volt egy nehéz időszakom az életemben, 0-37 éves koromig.

Az okokat nem is annyira részletezném, gyerekkori trauma stb-stb.

Láncdohányos, nagyivó, tudatmódosító szereket kifejezetten kedvelő személy voltam nagyjából 16 éves koromtól.

18 éves koromtól kezdtem dolgozni, állandóan vedeltem, buliztam és minden hüvellyel rendelkező emberszabásúval lefeküdtem.

Utáltam magamat és az életemet, a kiutat az állandó szenvedésből a különböző drógok jelentették. Nem voltam boldog, semmit és senkit se szerettem, legkevésbé magamat.

Minden ment szépen, egész jól eltartottam magamat anyagilag, az edzés még valamelyest karbantartotta a fizikai egészségemet, a mentálisat pedig... nem. Az egyre csak ment le a lejtőn, és minden nap kicsit lazítottam a fékpedál bekötésén.

Aztán egyszer egy szép napon 37 éves koromban a budapesti Széll Kálmán téren sétálva összeestem. 2 nap múlva a Rókus Kórházban ébredtem, pont transzportáltak az intenzív osztályról.

Akut szívleállás. A vérkép nem mutatott semmilyen kábítószert (szerintem nem is nézték), az orvos csak csóválta a fejét, és sóhajtva annyit mondott, hogy "a sok cigi".

Mint kiderült, akut szívleállásom volt, egy idegen élesztett újra nagyjából 3 perccel azelőtt hogy menthetetlenné váltam volna. Néhány percen és vakszerencsén múlt hogy én most válaszolhassak.

Egész életemben csesztettem a halált, mutogattam neki a farkamat, aki pedig egy visszakézből adott pofonnal asszertálta a dominanciáját.

Rájöttem, hogy egy idióta f*sz vagyok. Szó szerint.

Minden magammal kapcsolatos dolgot megváltoztattam. Elkezdtem értelmesnek lenni. A momentán élvezet helyett a hosszútávú boldogságot keresni.

Most egyáltalán nem érzem magamat nehéz helyzetben és kemény idők alatt. Életemben először lett párkapcsolatom, lett kutyám, elkezdtem "egészségesen élni", jelentsen ez bárkinél bármit.

Nem ajánlom hogy úgy kerülj ki a nehéz helyzetedből mint én. Ne legyél hozzám hasonlóan fogyatékos és menj el terápiára vagy amire szükséged van.

Kisebb kihagyásokkal ez már 2,5 éve nem az én napom.

Néha jobb, de legtöbbször szorongok. Bánt a múltam, utálom magam miatta. Az emberekkel nagyon nem találom a közös hangot. Vannak jó képességeim, de akaratgyenge és gyáva vagyok. Van egy betegségem, amire évek óta nem sikerült fényt deríteni, hogy micsoda pontosan. Telnek az évek és a közelében nem vagyok annak, ahogy elterveztem az életem, mielőtt minden rosszra fordult volna. Más a helyemben biztos jobban csinálná. Nekem minden mozdulatomra rányomja a bélyegét a lelkiállapotom. Objektíve nem lenne olyan rossz az életem. Én nehezítem meg azzal, hogy nem tudok elengedni dolgokat.

Mennyire nehez? - nem mondanám annak. Nincsen gyerekünk, ez eléggé megkönnyíti a mindennapokat. Anyagilag jól állunk, munka hullámzó kedvel, de már megszoktuk.

Szoktad erezni hogy ez nem a te napod? - persze, ki nem?

Volt mar nehez idoszak az eletdbe? - igen, mint mindenkinek

Meddig tartott? - nem emlékszem. Nem számoltam a napokat. Hetek, hónapok?

"Milyennek látjátok az életeteket?": Nehéznek, de tudom, lehetne ettől még rosszabb az állapotomból kiindulóan. Tehát hálás lehetnék a sorsnak, hogy eddig is elértem azt, amit.

"Mennyire nehez?": Van egy alapbetegségem, ami miatt korlátozott az életem, figyelnem kell magamra erősen, így nehéz. A feladataimat ellátom, dolgozok, de nem igazán merek kilépni a saját világomból tágabb értelemben.

"Szoktad erezni hogy ez nem a te napod?": Volt egy hosszú időszak, amikor sokáig ezt éreztem. Ez így utólag rájőve azért volt, mert nagyon ráparáztam mindig a napokra: mi lesz, mi várható, mit fogok elrontani, stb.? Aztán hozta a sors, hogy egy alkalommal megláttam, hogy bármi is történik egy adott napon, úgy, ahogyan tudom, ellátom, és nem dől össze a világ, ha nem *5-ös lesz az a munka, vagy az a nap. Ezután már úgy tekintek a napjaimra, a feladatimra, hogy könnyebben veszem a napi problémákat.

"Volt mar nehez idoszak az eletdbe?": igen volt: túléltem, igaz nagy szerencse is kellett hozzá, mert volt, hogy nagy b+ lehetett volna a vége.

"Meddig tartott?": 2006-2017-ig.