Mit csináljak, ha nem akarok élni, de félek a haláltól?

28 éves vagyok, a szüleimmel lakom. Legmagasabb végzettségem érettségi, sosem volt még munkaviszonyom. A napjaimat itthon, jórészt a szobámban töltöm, nincs társasági életem, barátnőm se volt soha, szűz vagyok, bár ez utóbbiak engem személy szerint annyira nem zavarnak, mivel sosem szerettem emberek között lenni, intimitásra, szexre, párkapcsolatra, saját családra se vágytam soha.

Maga a felnőttek élete sem vonz, nem motivál a pénz, a karrier, a státusz és az élvezetek se. Nincsenek hobbijaim, mert semmiben sem lelek örömet, egyedül aludni szeretek, mert akkor nem vagyok tudatomnál. Legszívesebben az egész hátralévő életemet átaludnám, mivel nyűgként élem meg a létezésem minden egyes formáját, még a szüleimmel való érintkezéseket is. Idegennek, kívülállónak érzem magam az emberek között, mintha én egy náluk alsóbbrendű fajhoz tartoznék.

Nem vagyok jó igazából semmiben, lusta, gyenge fizikumú, ügyetlen, csúnya, ráadásul szűkszavú, félénk és visszahúzódó is vagyok, de okosnak sem tartom magam, lassú a felfogásom, nehezen értek meg dolgokat és könnyen felejtek. A jelenemet tehetetlennek, a jövőmet pedig kilátástalannak érzem. Arra, hogy nem tanulok és nem dolgozom, a lustaságon kívül semmilyen mentségem nincs, ezért pedig nagyon szégyellem magam. Már ha csak arra gondolok, hogy beiratkozom egy tanfolyamra vagy megpályázok egy állást, szorongás fog el, hogy akkor rendszeresen emberek közé kellene járnom és mások elvárásai szerint teljesítenem és ha valamit elrontok, akkor megszidnak vagy kiabálnak velem.

Tudom, hogy egy élősködő vagyok és hogy semmilyen hasznot nem termelek a társadalomnak. Életképtelennek tartom magam, ha a szüleim nem tartanának el, hajléktalan lennék. Sokszor gondoltam már arra, hogy végzek magammal, de sajnos túl gyáva vagyok hozzá. Bár amíg a szüleim élnek, semmiképpen sem akarnék nekik fájdalmat okozni a halálommal. Azt hiszem, sajnos sosem lesz bátorságom megtenni és a szüleim támogatása nélkül csak szenvedés és nélkülözés vár majd rám, amitől szintén rettegek, de úgy érzem, még mindig hamarabb tudnám rávenni magam az öngyilkosságra, mint a tanulásra vagy a munkára.