Kinek mi volt a legfájdalmasabb,legnehezebb mélypont eddig az életében?

Amikor tudatosult bennem hogy teljesen magamra maradtam. Nem volt párkapcsolatom, épp a haveri kör is megritkult, és a szüleim is elhunytak. Közben nem volt munkám több hónapon át. Na ezt egyszerre. Mindenem elfogyott, aprópénzért el kellett adnom dolgokat, hogy legyen mit ennem például.

Azóta felépítettem az életem, van munkám, és családom is. És visszagondolva mindig erőt ad, hogy akkor képes voltam életben maradni, kimászni a gödörből, akkor most is sikerülni fog. Meg amikor valami rossz dolog történik, elég csak összehasonlítanom az akkori dolgokkal. Aztán rá kell jöjjek, hogy még ha nem is a legszuperebb minden, de nagyon jól alakulnak a dolgaim.

Amikor tizedik osztályos koromban a saját hülyeségem miatt (is) elkezdett piszkálni néhány osztálytársam. Utólag visszagondolva én is gázul reagáltam le a helyzetet, de akkor nagyon rosszul éreztem magam, folyamatos stressz és szorongás, féltem az emberektől, beképzeltem magamnak, hogy mindenki engem figyel és mindenki kibeszél a hátam mögött, és elhitettem magammal, hogy engem mindenki utál, hogy még a saját anyámnak is csak a terhére vagyok.

Azóta megoldódott a gond, de még mindig ugyan olyan szorongásos maradtam, és még mindig beképzelem magamnak, hogy engem utálnak az emberek, csak nem mutatják ki.

Öngyilkossági kísérletem.

Albérletben laktunk, anyám nem dolgozott a betegsége miatt. Apám pedig egy uralkodó, agresszív állat volt, főleg ha ivott. Tönkretette a gyerekkoromat, mert féltem tőle, és ezzel szemben szégyelltem is, ezért soha nem beszéltem senkinek arról, hogy mi folyik otthon. Soha nem voltam népszerű gyerek, de nem is éreztem azt, hogy utálna mindenki. Inkább különcnek éreztem magam, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek az életem miatt. Sokszor éreztem azt, hogy nem szabad közel engednem senkit, és titkolnom kell mi van otthon, hogy megvédjem az anyámat, én pedig ne kerüljek intézetbe. Ezért éreztem azt, hogy sokszor nem tudok viselkedni, nem tudok kezelni szituációkat, és mindenkinek jobb élete van, mint nekem.

Igazából elnyomtam magamban mindent. Az életem monoton volt: a városon belül mozogtam, ugyanazokat csináltam mindig, és általában barátaim nem voltak, mert mindig egyetlen egy ember volt nálam a célkeresztben. Ezáltal pedig szépen lesz*rtam mindenkit.

Ez a tinédzserkorral változott, s az osztályon belül is jóban lettem pár emberrel. Ekkor jött az általános iskola vége. Középiskolában nem fogadtak be, senki nem volt hajlandó szóba állni velem, s gyakorlatilag ott összeomlottam, mert sokszor a menedéket. Ekkor eldöntöttem, hogy nincs értelme az életemnek. Délután vettem egy doboz fájdalomcsillapítót, írtam egy búcsúlevelet, amit este nyolckor az egyik lány osztálytársamhoz dobtam be, akivel jóban voltam. Minden pirulát bevettem, majd gondoltam felvágom az ereimet, de csak a bőr felszínét tudtam karcolgatni, mélyen belevágni nem mertem.

Egy kiadós sírás után úgy döntöttem majd reggel befejezem, amit elkezdtem. Reggel konkrétan kihánytam mindent, és szédülésen kívül semmi bajom nem volt. A sírás, s a kiadós alvás megnyugtatott, és akkor már nem akartam meghalni. Azonban ott volt a levél. Mivel tudtam, hogy megtalálják, és eljönnek majd, így gyorsan elmentem otthonról. Délben felhívtam egy fülkéből az anyámat, aki halál nyugodt hangon szólt bele a telefonba, és mivel azt hittem nem tudnak semmit, ezért hazamentem. Persze tudtak, és aggódtak is.

Iskolaváltás volt a vége, és az, hogy a két legjobb barátomat elvesztettem. Akkor tudtam meg, hogy mennyire is álomvilágban éltem.

Azóta felnőttem, persze érzékelem magamon, hogy vannak személyiségi hibáim, ami ezekből a traumákból fakad. De ki merek állni magamért, és merek szóvá tenni dolgokat, és nem félek már a változástól. Otthonról is elköltöztem, habár a lehetőségeimet korlátozva érzem a járvány miatt, de úgy érzem tettem valamit azért, hogy legyen életem.

1. A gyerekkorom. Demoralizáló (hiteles példaképek nélküli), szülők irdatlan ronda válásával és undorítóan kicsinyes harcával megpecsételt, szorongással és kiközösítéssel teli, megspékelve egy molesztálással amikor még elég kicsi voltam ahhoz hogy magamat hibáztassam mindenért és amiről magam se akartam tudni 20 éven át.

2. 2020. Akit a környezetemben erősnek hittem az összeomlott a bezártságtól és a bizonytalanságtól, az egész világképem megrendült politikailag és mindenhogy (nem ragaszkodom egy bizonyos nézethez amíg élek, inkább ésszerűen választok de a változtatás jogát fenntartom). Az emberekről bebizonyosodott hogy milyen végtelenül kicsinyesek, hataloméhesek, hiszékenyek és hazudozók. Már csodának tartom hogy ilyen látszatvezetőkkel az élen még mindig létezik nyugati civilizáció, míg mindössze egy évvel ezelőtt magától értetődő volt a megléte.

a közel tíz éve ismert, legjobb barátnőm kidobott a francba, amint kézhezkapta a diplomáját, mert mi az már, hogy nekem nincs és nem is lesz, majd jöjjek vissza, ha meggondoltam magam és rájöttem, hogy csodapapír nélkül nem élet az élet.

ja, a covidhisztiről meg ne is beszéljünk, egy kupac kőgazdag, elkényeztetett kis hülye bezáratta a munkahelyemet, tönkretette a teljes ágazatot, csak hogy nekik legyen hajlongás, tapsikálás meg ingyenpizza... úgyhogy elfogyott a pénzem is, visszakerültem a bántalmazó fsz apámhoz, az életem maradékában meg várhatom hogy végre meghaljak.