Szerintetek a nagykorúságot hány éves korra kellene emelni?

Hogy ne legyenek elkényeztetett, életképtelen fogyatékosok.

Ha valaki gazdag családba születik, az a normális, ha a szülők anyagilag támogatják a gyereküket abban, hogy elindíthassa a saját életét. Vesznek neki lakást, jó iskolákba járatják, esetleg segítenek neki elhelyezkedni, ha olyan a helyzet. De nem eltartani kell a végtelenségig. Hogy lesz úgy a gyereknek saját családja? Majd azt is eltartják a szülők? És amikor meghalnak? Felélik az örökséget, és a következő generáció már szegénységbe születik?

Szerintem hagyd ezt a kérdést, mert nincs elég tapasztalatod hozzá, nem gondolkozol.

"az hogy jogilag nagykorú a legtöbbek életét nem befolyásolja"

"a szülő úgy neveli ahogy akarja"

Ezek a te szavaid kérdező, szóval, ha látod, hogy ez így van a "legtöbbek"nél, vagyis az átlagnál, akkor miért akarnád MINDENKI számára megváltoztatni a kórhatárt, esetleges egyes, kivételes, extrém esetek miatt? A legtöbbeket a szüleik már 15-16 éves kora óta szabadabban nevel, hisz tudják, hogy ellenkezőleg, a gyerek életét nehezíti meg a későbbiekben.

Na, de a lényeg, hogy valójában nem a gyerek kora, hanem a nevelése és körülményei és saját belátása határozzák meg, hogy ki tekint magára gyerekként/felnőttként. Az pedig, hogy jogilag nagykorú vagy sem, nem sok vizet zavar egy átlagos ember életében. Szóval a kérdésed, nem csak szimplán hülyeség (hisz milyen elfuserált egy világban élnénk, ha huszon éves embereket gyereknek titulálnánk..az sem véletlen, hogy a gyerek 15-16 éves korában el kezd lázadozni, eltávolodni, felkészülni a leválásra! Szóval nyilván akkor jön el az ideje...) de még fölösleges is! (hisz elismerted, hogy az átlagnál tök lényegtelen az, hogy nagykorú e vagy sem, és a mindenkire vonatkozó döntéseket, az átlag alapján szokták hozni, nem pedig extrém esetekre vonatkozóan)

Igyekszem diplomatikus mederben tartani a mondanivalómat - kérdező.

Szerintem te egy nagyon furcsa prizmán keresztül tekintesz a világra, amivel önmagában nincs is probléma, mert jogodban áll olyan szemszögből tekinteni a világra, amilyenből neked ez jól esik. Azzal azonban nem tudok azonosulni, hogy kipattan valami a fejedből és ennek helyénvalóságáról bibliányi hozzászólásokkal próbálsz meggyőzni olyan embereket, akik betöltötték már az érintett életkorokat és sikerrel bizonyították is a megállapításaid megalapozatlanságát. Megteheted, hogy gyerekfejjel gondolkodsz - akár 50 évesen is, - de nem bölcs dolog ennek helyénvalóságáról huzamosabb időn keresztül győzködni olyan embereket, akiket nem is ismersz. Azért pedig nagyon sokan el fognak küldeni - gondolatban vagy fizikálisan - a melegebb éghajlatra, mely szerint köteles vég nélkül kitartani a gyerekét egy szülő, - ugyanis egy normálisan szocializálódott életközösség esetében az átlagosan működő modell az, hogy a gyerekben az iskoláztatásait követő időszakban felerősödik az önállósodásra törekvés és tudatosan keresi azokat a lehetőségeket, amely a családtól való külön élet megkezdésének irányába mutatnak. A tehetős, gondos szülők általában segítik ezen törekvéseinek kezdeti lépéseiben tanácsokkal, pénzügyileg, de eszük ágában sincs marasztalni a gyereket. A folytatása az szokott lenni ennek a modellnek, hogy a talpra állást követően mellérendeltségi viszony alakul bennük, ami normál esetben kölcsönös szeretettel van átitatva, majd amikor a szülők elérnek egy kort, a gyerek lép fel irányukba támogatólag. Kár, hogy ezekről az apróságokról eleddig sehol nem hallottál, olvastál, - ezért éreztem kényszert arra, hogy leírjam neked, hátha helyre billen a relé az agyadban.