Ha megbüntetjük a gyereket mindenért, akkor mit csinálunk, ha folyamatosan mi vétkezünk ellene? 39/N

Engem apa vert, pedig nem voltam az a tipikus, égetnivaló rossz gyerek.

Kb. 4 éves lehettem, amikor kilyukasztottam a kettős (könyvszerűen szétnyíló) buszjegyet, és nem elmagyarázták, hogy ezt nem szabad, mert nagyon drága a jegy, hanem egyszerűbb volt megverni. Nagyon. Mert abból tanulok.

Többször sarokban térdepeltem, egy olyan recés gumi lábtörlő szőnyegen, aminek a mintája a hosszú ideig tartó térdepelés miatt, mély barázdákat hagyott, és alig tudtam felállni, mert elnyomta a vérkeingésemet. A legjobban azt gyűlöltem, hogy mindig a büntetésem után oda kellett menni apámhoz, és azt mondani: "Többé nem leszek rossz!"

DE már kisgyerek fejjel is tudtam: ez hazugság. Miért kényszerítettek hazugságra?

Aztán nádpálcával is vertek úgy, hogy hurkák maradtak utána a combomon.

Én szégyelltem magam miatta, nem mertem tornaórán levetkőzni, mert akkor látni fogják. Inkább azt mondtam: otthon felejtettem a tornaruhám. (Újabb hazugság) pedig azért egyes járt, amiért szintén kikaptam.

Egyszer - amikor sírtam, amiért egyest kaptam, és mondtam, hogy otthon kikapok érte - behivatták anyát. Nem ő pofozott, vert, hanem apa, de néha ha kiborult, ő bíztatta, hogy verjen meg, aztán úgy kellett a kezei közül kiszednie, mert elszabadultak az indulatai. Amikor így dühöngött, belelovallva magát, nem én rám volt dühös, szerintem. Egyszer a húgomat is majdnem megfojtotta, és ha anya nincs ott, talán tényleg megteszi.

Szóval a behivatás után egy ideig nem kaptam verést a rossz jegyekért.

Egyszer, én meg a húgi nem mosogattunk el. Én lehettem 10-11, a húgi 8-9.

Apa úgy tépett minket, hogy leszakadt rólunk a pizsama felsőnk háta, és összeütötte a fejünket, mint a cintányért.

Anyára nem haragudtam, mert ő minden másban igyekezett segíteni. De apa olyan volt, szinte, mint egy idegen. Csak velünk lakott. Nagyon könnyen dühbe lovalta magát, néha velem is meg esik sajnos. Nem igazán tudtam neki megbocsátani. Anyának inkább azt nem tudtam megbocsátani, hogy 15-16 lehettem, mikor elváltak, mert anya szerint már elég nagyok voltunk. A húgi akkor volt 11-12. Persze apa féltékeny volt rá - alaptalan -, de őt is verte, verekedtek. Nyilván, addig bírta. A felnőttek gyakran elfelejtik, hogy a gyerek egyszer felnő, és esetleg semmit nem felejt.

A gyerek nem hülye, és sok mindent megért.

Most 56 éves vagyok, de egy életre megsebeztek. A viselkedésemre is kihatott. Néha dühöngök, de nem szeretek konfliktusba kerülni, mert előfordul, hogy ütni szeretnék valamit. Sokáig képes vagyok tűrni, de ha robbanok, akkor meneküljenek. Mégis azt vallom, a szóbeli - verbális büntetés jobban árt, mint a fizikai. A fizikai sebek elmúlnak, a lelkiek szinte soha. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindkét formája nem elítélendő. Csak azt, hogy megváltoztat. Én igyekszem jó, és pozitív lenni, de extrém zárkózott vagyok. Nincs gyerekem, a párkapcsolatom nem sikerült. Utána nem is próbálkoztam.

A #6-os válaszoló, aki előttem írt 17:05-kor teljes igazat adok. Így kellett volna nevelni. Nekem nem jött össze. Te - kérdező -, nem tudom hogyan büntetsz, de ne kövesd el ezt, vagy ilyen hibát. Csak mondom.