Van itt olyan nő, aki úgy döntött, nem alapít családot és nem követi a klasszikus társadalmi elvárásokat? Mesélnél nekem az életedről? Megbántad? Vagy boldog vagy?

Én jövő hónapban leszek 25, tehát nincs az a rálátásom a dolgokra.

Nekem viszont szerencsém van, mert anyám mindig is azt akarta, hogy tanuljak, illetve örül, ha utazom. Nem nyaggat az unokákkal, és remélem, hogy ez később sem fog megváltozni, mert egyszerűen undorodom a szülés gondolatától. Nem is értem, hogy bírnak bevállalni emberek egy ennyire fájdalmas dolgot azért, hogy utána 1-2 évig ne legyen egy nyugodt éjszakájuk, mert folyton felüvölti őket a gyerek. Téged viszont teljesen megértelek.

Egyébként boldog párkapcsolatban élek, de szerencsére ő sem rágja a fülemet a gyerek miatt, bár nyilván bennem van a félsz, hogy meggondolja magát, és emiatt megromlik a kapcsolatunk. Most viszont nagyon jó, és az utóbbi években is az volt. Tehát ha szétmennénk, akkor sem bánnám meg, hogy vele voltam.

Engem amúgy az elmagányosodás nem fenyeget. Imádok egyedül itthon lenni, illetve pár kitüntetett ember társaságában, mint pl. a párom. Introvertáltként azonban egyedül tudok igazán feltöltődni, és imádok kreatívkodni például! Értem ezt rajzolásra, fotózásra, sminkkészítésre, stb.

Én nem szándékosan csináltam de megbántam hogy nem tettem érte többet. Én azt hiszem hogy nem feltétlenül társadalmi elvárás ez, hanem egy természetes dolog hogy az ember társat és utódot akar. Társas lények vagyunk, és az ösztön hogy gyerekünk legyen a legtöbb emberben benne van.

Szerintem más az ha tényleg nem akarsz, vagy akarsz de majd ha összejön összejön. Mert a második esetben a nők harmincas éveik végére jönnek rá hogy nem tudják visszacsinálni. De ha az első akkor nem valószínű hogy meg fogod bánni.

A szerelmet mondjuk nem biztos hogy el tudod kerülni. Ha pedig ő gyereket akar el kell gondolkozni hogy feláldoznod-e a kapcsolatot mert még akkor sem akarsz, vagy szülsz neki mert annyira szereted.