Bennetek mikor alakult ki a "nekem sem segít senki, én minek foglalkozzak mások boldogulásával"-féle érdektelenség?

18-20 éves korom előtt tipikus idealista voltam, bár nagyon rossz gyerek- és ifjúkorban volt részem, valahogy hittem az emberekben, a jóságban, egymás megsegítésében, abban, hogy valtoztathatunk a világon a saját hozzáállásunkkal. Pozitívan néztem a jövőbe, önkénteskedtem, fontos volt számomra, hogy segítsek másoknak.

Úgy erzem, jó ember voltam.

Aztán érettségi után "elmenekültem" a rossz családi háttérből és annyi rossz dolgon, csalódáson mentem keresztül, hogy teljesen kihalt belőlem ez az érzés. Megutáltam az embereket. Szegény voltam, minden sz*rt el kellett vállalnom, hogy megéljek, gyárakban dolgoztam az egyetem mellett csupa-csupa megkeseredett, folyton veszekedő emberrel. Mindig mindenről le kellett mondanom, megalázkodnom a pénzért, és nem volt, aki segítő kezet nyújtott volna.

Ma már viszonylag anyagi biztonságban élek, van szerető férjem és terveim, de úgy érzem, teljesen kihalt belőlem a jóra való hajlam. Nem erdekel, kivel mi van, úgy állok másokhoz, hogy oldják meg a dolgaikat, nekem sem segített senki - pedig régen elítéltem ezt a fajta hozzáállást.

De mintha az élet kiölt volna belőlem minden hajlandóságot mások megsegítésére. Az agyam azt mondja, ez nem jó dolog, próbáltam is változtatni, de mindig felülemelkedik az érdektelenség...