Középiskolásként titeket is azzal riogattak a felnőttek, hogy most örüljetek, mert a munkahelyen csak rosszabb lesz majd?

Riogattak és igazuk is lett.

Mindenben nehezebb, stresszesebb, örömtelenebb a felnőtt lét és pláne a munka.

Most azért lógok itt, mert unom a munkát. Igen, kockáztatom a leszidást, akár a kirúgást is. De egész egyszerűen lelkileg nem bírom.

Pedig szellemi munka, problémákat kell megoldani. De nincs kedvem hozzá minden nap 8 órában. Heti 40 órában egyfajta tevékenység kb az alváson kívül mindenből sok.

Ráadásul mások elvárásai alapján, azt, amit mások mondanak és úgy, ahogy mások mondják.

Miután bent rohadtam egy irodában heti 42,5-43 órát és tömegközlekedésen nyomorogtam, jön a többi kötelesség.

Fogalmam sincs, hol láttok szabadidőt.

Egy dolog, hogy én este 9-10-ig és hétvégén egész nap tanulok. DE.

Logikusan végiggondolva illetve mindenkori kollégáimat végignézve a pihenés, mint olyab, felnőttként nem létezik.

Mert továbbtanulás, másodállás, beteg ember gondozása (ilyen is volt!), túlóra-hegyek, gyerekeket felkapni különórs után, otthon tanulni velük...

Talán egy párnak van aránylag elegendő szabadideje, akiknek még nincs gyerekük, nincs másodállásuk (ezt is gyakran hallom), nem tanulnak. De ilyet én ritkán látok.

Szerintem mindkét életszakasznak megvan a maga szépsége és a maga hátránya is. Összességében nekem sokkal több szabadidőm lett (most pillanatnyilag), mint a gimi, vagy az egyetem alatt volt, hiszen az estéimet, hétvégéimet nem a tanulás teszi ki. Ugyanakkor sokkal felelősségteljesebb életet kell élnem, ami bekorlátoz olyan mértékben, hogy én is "visszasírjam" a szabad egyetemi éveket. Nagyon jó gyerekkorom volt, támogató közegből származom, soha nem volt gondom az életre. Ez nem egyenértékű azzal, hogy életképtelenné neveltek, szimplán csak soha nem volt komolyabb mértékű stressz forrás az életemben. Mostmár van és ez állandónak tűnik. Nincs nyári szünet, téli szünet, tavaszi szünet, állandó pihenők az életben, amik megszakítják, lazítják egy kicsit a napi rutint, hajtani kell a mókuskereket. Nincs gondtalan közös tanulás, lébecolás, nagy nevetések az egyetemi koliban, amit én életem legszebb éveinek könyvelek el. Most sem vagyok boldogtalan, de a két életérzést össze sem lehet hasonlítani, hiszen teljesen másról szól, ezért kár egymás mellé rakni.

Én nem azt mondanám, hogy "most örülj, később rosszabb lesz", én azt mondanám, hogy élvezzék ki a fiatalok a "gondtalan" élet minden egyes pillanatát és raktározzák el azokat, mert hamarosan már csak emlék lesz. Nem biztos, hogy rosszabb jön utána, de más...