Hányszor rúgta ki az élet alólad a szék lábát, azaz hányszor "tolt" ki veled az élet?

Akárhogy rúgja ki alolam a széket, rajtam múlik mit teszek. Fél évig nem tudtam munkát találni, mindenhova többször be adtam a jelentkezésem, gyárba kerültem a végén. Aztán pedig lett három nap után egy jó munkahelyem. De a szabadidő ami volt azt jóra használtam.

A szerelmem szakított velem nemrég. Nagyon fájt, de úgy döntöttem egyedül is erős akarok lenni, ez pedig egy jó erőpróba erre. Tehát minden ami történik, abból a jót hozom ki, így minden erősít, minden egy kihívás lesz, és csak fejlődök.

Csak 2019 nyár óta négyszer és mind a 4 fájdalmas volt. Nálam is befigyelta munkanélküliség, ami alatt végig tanultam, de én csak gyengébb lettem miatta :D és a pénztárcám is.

Az utóbbi pár évben egyébként is gyakran rúgja ki az élet a széket alólam. Akárhogy küzdök, semmi se jön össze. Nálam főleg a tanulásról van szó, bármit, bárhogyan tanulok, abból úgyse lesz karrier.

A pénzem fogy, az egészségi állapotom romlik, a baráti köröm csökken (bár én magam nem éreztem jól magam egy részével, mert lehúzóak, de a tanulás miatt nincs időm kimozdulni, új embereket megismerni).

Enyhén autista vagyok, világéletemben nem tudtam beilleszkedni, de most úgy megtépázott az élet, hogy így csak még nehezebb.

3-szor összesen.

Először 15 éves koromban, tragikus halállal meghalt egy számomra nagyon fontos ember és teljesen összeomlottam. Nem tudtam hogyan kezelni, befordultam, éheztettem magam, anorexiás lettem, a pszichoterápia miatt majdnem évet kellett ismételnem. 3 évig jelentős szövődményei is voltak az éhezésnek, nem működött rendesen a hormonháztartásom, a veséim...

Másodszor anyukámék szétköltözése (el voltak válva már vagy 20 éve) vágott földhöz, 20-21 évesen. Apám a kapcsolat vége felé rendkívül abúzív volt, nem tudtam, mire érek haza legközelebb. Nagyon sokat fenyegetőzött, majdnem mindent széttört a lakásban, csomószor mentettem ki anyát a helyzetből. Végül a bíróság birtokvédelmi per keretében kiparancsolta a lakásból... De nem értette meg, visszajött fenyegetőzni, szétfúrta a a zárat, elvitettük rendőrökkel. Nekem akkoriban volt vége az egyetemnek, szakdogáztam, folyamatos stresszben voltam, akkor volt életem első pánikrohama is. A ház anyukám nevén volt, ezzel akarta anno apa megtartani, hogy ráiratta anno. Most viszont vissza akarta perelni. Anyukám eladta a házat, hogy két kisebbet vegyünk, apukám pedig úgy tudta ezt a sztorit (anya védelmében), hogy nekem ajándékozta az egészet és én döntöttem a pénzről. Én beszéltem vele ekkor már csak... Nem bírta elfogadni, hogy nem akarok neki adni, mert így is van neki elég. Folyamatosan azt vágta a fejemhez, hogy megöl, kicsinál, minden pénzt ügyvédre költ, mert nekem semmi sem jár. 2 évig próbált perelni 80 millió forintot és hívott bíróságra, fenyegetett, újabb és újabb beadványt készíttetett, amit persze sorra elbukott. Nagyon sok pánikrohamom volt annak idején, de elfogyott a perre szánt pénze és leállt. Azóta sem tudom, mi van vele, az új címünket nem tudja...

A harmadik akkor történt, mikor a második egyetemi szakomra iratkoztam be 24 évesen. Sajnos nem sikerült elsőre jól választanom, otthagytam a szakmát és valami újba kezdtem. Imádtam azt a közösséget, imádtam oda járni, sok barátom lett, minden eseményen részt akartam venni és mellette egyenesen haladtam. Aztán megismertem egy fiút, akinek nem kellett volna ennyire bedőlnöm. Mindig is racionális voltam, keménynek tartottam magam, akinek a szeme sem rebben, mikor minden tönkremegy körülötte, de nem volt önismeretem ezek szerint elég. Az egyik nagyobb buli alatt beszéltem vele először, de már korábban is egy évig köszöntünk egymásnak anélkül, hogy bármi mást mondtunk volna. Mindig csak egy köszönés volt, amit ő kezdett. Végül egy csoportba vette fel velem az egyik órát és folyamatosan mellettem legyeskedett. Nagyon sokat beszélgettünk, éjszakákon át, sokszor tanultunk és lógtunk együtt, mindent kibeszéltünk. Aztán az egyik buli alkalmával megcsókolt. Azt az estét is végigdumáltuk a folyóparton iszogatva, az egész különlegesnek tűnt. Végül egyik nap áthívtam vacsorára és lefeküdtünk. Fantasztikus volt, én hülye meg beleszerettem, mert biztonságosnak hittem a kapcsolatot. Két szingli, aki egy éve folyamatosan köszön egymásnak és hónapok óta kerülgeti egymást meg flörtöl egymással a hátsó padban laboron... De sajnos nem úgy alakult, a srác hol imádott és odáig volt értem, hol lefújta a megbeszélt találkozót előtte fél órával. Hol akart engem, hol ledöbbent, ha szexelni akartam vele. Nem bírtam, folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi van velünk. Közben a beszélgetéseink sem voltak már olyanok, mint régen. Gyakran napokkal később reagált, leszart, távol ült tőlem... Mikor elengedtem volna, akkor meg elkezdte a legújabb képeimet kedvelni és visszaírt. Elegem lett, leültem vele beszélni, hogy ez mi és hogy beszéljünk normálisan, mert így még a jó viszony sem marad meg köztünk. Folyamatosan azt mondta, hogy nem tudja. Hogy imád, de nem tudja, mi legyen. Hívott, mentem vele, beszélgettünk, aztán én hívtam és vagy jött, vagy nem. Depressziós lettem, felhalmozódtak a feladataim, teljesen kimerültem és megutáltam magam teljesen. Igazán szeptemberben kezdődött ez, januárra ért véget. Buktam a harmadik félévem, egy tárgyam lett csak meg, emiatt a hülyeség miatt. Nem tudtam menni dolgozni sem hónapokig, ismét arra kényszerültem, hogy anyám tartson el. Végül letiltottam és hátat fordítottam neki teljesen. Keresett többször is, de nem válaszoltam. Hónapokkal később szembesítettem az egésszel, hogy bár tudom, hogy én voltam a hülye, hogy bíztam benne, de ezerszer adtam lehetőséget, hogy korrekt lehessen. Azóta sem beszéltem vele. Egyetemet váltottam, elismertettem a tárgyaimat és folytattam ott a szakot. A mások által kitett képeket, amiken szereplek, még most is kedveli... Nem akarom látni többet.

Aztán ebből is felálltam, bár nagyon sokáig az önértékelésem és a szexualitásom nem létező dolog volt. Egy hulladéknak éreztem magam, aki annyira ostoba, hogy elhasználták, amíg nem figyelt. A páromat már az incidens végén ismertem, de hónapok kellettek, amíg egyáltalán elmentem vele randira. És újabb hónapok, amíg megnyíltam valakinek. Közben leváltam anyukámról és átvettem a saját lakásom, ami addig ki volt adva az idő nagy részében. A szexuális életem talán fél évvel később állt csak helyre, bár kívülről nem volt akkora ügy ez a fiú, belülről eléggé tönkretett. Ha a szexre gondoltam, ami vele volt a legemlékezetesebb, elfogott a sírás. Nem szerettem már, nem akartam semmit tőle, a páromat szerettem, csak ahányszor szexre került a sor, elfogott a rossz érzés, hogy mit hagytam magammal megtenni... Aztán lassan kihevertem, megmutatta nekem a másik oldalt, ahol akkor is számíthatok valakire, ha alig tudok valamit nyújtani.

De egyszer és mindenkorra megtanultam, hogy végső soron egyedül halunk meg. És magunkért kell felelnünk, mert a világ magasról leszarja, hogy mi a bajunk. Az élet megy tovább, a halottakat eltemetik, a költségeket behajtják, a kapcsolatok meg jönnek-mennek... Az van, ami ma van. Hogy holnap mi lesz, az már szerencse.

28N