Szomorúság és üresség érzés az igazi szeretet megtapasztalása után (? )

Pár napja értem haza egy csodálatos táborból, amiben egy csodálatos társasággal vettem részt. Rólam azt kell tudni, hogy elég szar gyermek- és főleg kamaszkorom volt, ami miatt bezárkóztam, elkezdtem szorongani emberek között, elfojtottam az érzelmeimet satöbbi satöbbi. Sokan azt hitték, hogy nincsenek is érzelmeim. Aztán most ebben a táborban, ebben a szeretetteljes környezetben valami csoda történt, elkezdtem megnyílni, szeretni és engedni, hogy szeressenek, az utolsó napra pedig eljutottam odáig, hogy sírtam (egy felszabadító, katartikus sírást kell elképzelni), ami óriási dolog, hisz én soha se szoktam elérzékenyülni. Most viszont néha az eddiginél is nagyobb üresség érzés tör rám, valami ilyesmi: "ha létezik ez a szeretet, amit ott átéltem (és most rájöttem, el tudtam hinni, hogy létezik), akkor még szomorúbb, hogy olyan környezetben élek, ahol nem kapom meg nap mint nap. Szerintetek van kiút ebből, vagy a szeretet megtapasztalása után most még depressziósabb leszek?