Szürke minden, ez így rendben van? Oké, nem. De akkor mit csináljak? Káosz az egész.

nem is tudom, hol kezdjem.

talán a nyári szünetnél.

igen, szóval vééégre szünet van. most megyek majd gimibe. az előző osztályommal nem voltam jóban, de így is maradt onnan 1-2 barátnőm.

az új osztályommal még nem találkoztam, vagyis csak 3 emberrel az alig több, mint féltucatból. ebből a háromból kettő nem túl szimpi, de na. vannak. az az egy, akit mégis kedvelek, tényleg próbál összebarátkozni velem, de én egyszerűen majdhogy' ignorálom ezt. talán ez nem is a megfelelő kifejezés erre, inkább csak picit távolságtartó vagyok.

nincs kedvem beszélgetni senkivel.

de tényleg senkivel.

amikor megismerek valakit, általában szimpatikusnak találom, aztán néhány nap/hét után már csak egy plusz tehernek.

legszívesebben egész nap ülnék a négy fal között és olvasnék.

bárhová kell mennem, nem akarok. jó, de, a könyvtárba elég gyakran megyek.:D

nem nagyon van bármi programom a szünidőre, mégis az eddigiekhez képest talán ez a legjobb nyaram. nem tudom, miért. csak nyugis.

nincs olyan ember, akiért élni szeretnék. persze, szeretek élni, de ez valahogy mégsem élet. inkább csak létezés. unalmas, üres az egész. valójában elég optimista vagyok. mindig azzal nyugtatom magam, hogy középsuliban majd megtalálom azokat az embereket, akik színt tudnak hozni a mindennapjaimba.

eddig ezeket senkinek nem írtam le/mondtam el. nem is nagyon tudnám hogyan megfogalmazni, ez is inkább csak néhány percnyi gondolat. azt sem tudnám megmondani, miért érzem ezt. nem igazán van olyan problémám, ami mostanában kezdődött volna.

végülis minden szuper. a szüleim válnak. mindenki ideges, ez is lehet a dolog hátterében, de egyébként ez nem hat meg engem annyira. sosem volt hú de jó családom, az, hogy anyáék elválnak, még hasznos is bizonyos szempontokból nekem.

az önbizalmam mégjobban le lett rombolva kb. 3 hete (vagyis nem, még nincs 3 hete, de lassan lesz -milyen gyorsan telik az idő). alakulgatott valakivel egy kapcsolatom, aztán amikor ki mertem neki mondani, hogy szeretem őt, meggondolta magát. vissza a friendzone-ba. az volt az indoka, hogy nem hasonlítunk egymásra és nem vagyok az ideálja sem. köszi, hamarabb nem tűnt fel? több, mint fél évig ismertem őt... kellemetlen.

az előbbi dolognál az a baj, hogy tudom, hogy neki az egyszerű, de aranyos lányok jönnek be. pont, amilyen én is próbálok lenni. nem bírtam nézni, hogy szép lányok képeit likeolgatja instagramon, úgyhogy letiltottam. így ő sem tud követni engem. megszabadultam tőle, a """barátságától""", de az a fájdalmas érzés megmaradt, miszerint még neki sem tetszem (pedig így visszagondolva ő sem egy főnyeremény, sőt...).

utálok tükörbe nézni, de ez nem újdonság. amióta az eszemet tudom, utálom a külsőmet. próbáltam változni, valamilyen szinten sikerült is, de még mindig ugyanannak a szerencsétlen kislánynak látom magamat, aki voltam alsó tagozatban. olyan ez, mintha valaki kergetne, én pedig menekülnék előle, de elesek és elkap. mindig utolér az, hogy undorodom magamtól. néha már azt hiszem, hogy bele fogok őrülni. itt a nyár, a meleg idő, de én nem merek felvenni egy rövidnadrágot sem, mert úgy érzem, kinevetnének az emberek.

alapból magasról teszek az emberek véleményére, de azt nem

akarom, hogy megtudják, milyen is vagyok valójában. ezalatt nem tudom, hogy mit érts, mert én sem értem.

maximalista vagyok, elvárom magamtól a legjobbat. sajnos időnként hajlamos vagyok másokkal szemben lenézőnek tűnni.

célom sincs. volt, de valahol félúton elhagyott.

(nem tudom, ide mit akartam írni. pedig valamit még fontosnak tartottam leírni. majd eszembe jut...)

de ezt az egészet a végtelenségig tudnám írni, habár tudom, hogy így sem fogjátok elolvasni. mindegy. valaki vágjon hozzám egy csomat krétát... pls.