Mások tényleg tudnak MAGUK miatt boldogok lenni vagy csak hazudnak?

Jártam pszichológushoz meg pszichiáterhez is, bár más problémával: depresszió, szorongás, de ez a téma is felmerült és azt javasolták, hogy keressek új hobbit, ami örömet okoz vagy menjek megint főiskolára. Egy ideig SSRI-kre is ráállítottak a depresszió miatt, de szerencsére már nem kell szednem, mert jobban vagyok. :)

#Phoney, én sosem keringtem (vagy inkább nem tudtam keringeni) a szüleim körül, ugyanis a szüleim dolgoztak reggeltől estig. Bölcsibe vittek vagy ismerősök vigyáztak rám és rengeteget voltam egyedül. Apukámmal egyébként kifejezetten utáltam lenni, mert minden alkalmat megragadott arra, hogy bántson. Mindent megtettem, hogy ne találjon semmit amibe beleköthet, de mindig az lett a vége, hogy felidegesedett valamin és össze-vissza vert. Szóval innét is eredhet az, hogy ez a rossz dolog mégis keserédes a számomra, mert legalább a verés után lenyugodott és nem kellett a passzív-agresszív provokációját hallgatnom és anyukám is kedvesebb volt velem verés után, mert sajnált.

Meg állandóan féltem, hogy megver, viszont miután megvert már nem kellett ettől rettegnem egy darabig, mert "megtörtént, túléltem, biztonságban lehetek néhány órára tőle" és emiatt én is nyugodtabb voltam még akkor is, ha nem tudtam ülni a fájdalomtól. Lehet felnőttként is ezt élem át ha valaki megüt, hogy megnyugodhatok egy kis időre.

Anyukám nagyon sokat dolgozott, ezért szinte sose volt ideje rám. Ezért mindent megtettem, hogy felhívja magamra a figyelmét és megdicsérjen, megszeretgessen. Nem tudom ez honnan eredt, hogy erre vágytam, csak azt tudom, hogy mennyire rossz érzés volt, amikor félresöpört, keresztül nézett rajtam...

Ez nem azt jelenti, hogy tényleg SOHA nem bújtunk össze és aludtam el arra, hogy mesét olvasnak nekem vagy ültünk össze egy disneyfilmre dupla adag fagyival a kanapén. De nem volt túl sok ilyen. Előfordult, hogy napok-hetek teltek el úgy, hogy nem szóltunk egymáshoz csak annyit, hogy "szia" és volt, hogy úgy teltek el hetek, hogy csak ordibáltak velem és foltosra vertek olyan miatt, hogy nem kifordítva tettem a zoknimat a szennyesbe...

#5 Én is imádom az állatokat, annyi szeretetet tudnak adni, hogy hihetetlen. Van egy macskám és mindenhová követ, egyszerűen imádom őt :) De azért az emberi kapcsolatok teljesen mások. Már csak az, hogy tudunk mi most egymással beszélgetni írásban időt és teret átszelve :D Ha meg fizikailag is van velem valaki, aki megölel, szeret, az meg elmondhatatlanul jó érzés, az a "minden" a számomra.