Mik volt életed legrosszabb élményei?

Általános iskolában a kiközösítettség. Igen, az én "személyem" tehetett róla, de arról nem én tehettem, hogy furának születtem... Főleg az elején, 7-8-9 évesen.

Kiközösítettek és "bántottak".

A Nagymamám ápolása (amikor a rák elhatalmasodott, pelenkázás, etetés, orvosokkal tanácskozás, végül kórházba rakás), amivel tökegyedül voltam, nemhogy segítséget nem kaptam, hanem nem is igazán beszélhettem róla. Azóta se.

Pedig nagyon durva volt és rengeteg dolog maradt bennem.

Kétféle szakembernél voltam, mindkettő annyiban maradt, de igazán még velük se beszélhettem ki ezt. Mentek a maguk protokollja szerint, közben bennem meg ott matatott, hogy hát de ezt a témát miért nem vesszük elő.

Elmondták, mekkora hős vagyok, milyen kedves tőlem az ápolás és ennyi. Közben ez baromira nem igaz, pár dolog miatt lelkifurdalásom is van. De nem beszélhettem róla soha, senkinek.

Azóta pedig rettenetesen sikertelen az életem, tehát rossz élmény maga az egész élet az utóbbi pár évben.

1. Amikor iskolában egy-két kemény gyerek úgy döntött én vagyok az akit be kell fenyíteni, iskola után bevárni és megverni. Nem tudom mi alapján esett rám a választás, de túl a 30-on se felejti az ember (főleg ha férfi)

2. Amikor mindeközben a szülők teli torokból ordítoztak egymással nap mint nap (pedig korábban minden rendben volt) és kisgyerekként a másik szobából ijedten hallgatóztam. Majd éveken át hallgattam ahogy egymást szapulják a másik háta mögött, sokszor a többi rokon előtt, nekem meg égett a fejem emiatt is. Az iskolában történtekről inkább így nem is nagyon beszéltem nekik.

3. Amikor kb. 15 évvel később egyik este munkából hazafelé 5 nem napon barnult egyén (az egyik kemény gyerek haverjai) az utcán felismertek és csak azért nem került sor tettlegességre mert már szóban elérték hogy (nincs mit szépíteni) becsicskuljak. "Egy hete beszóltál XY-nak [ő szólt be nekem, én meg mint már felnőtt, önmagamat tisztelő ember visszaszóltam. Akkor mindketten mentünk a dolgunkra. Én se gondoltam hogy az ő egójának ekkora probléma lesz az egész], kérj bocsánatot" Képzeld ide egy habzószájú brazil hülyegyerek arcát ahogy fél centire az én arcomtól üvöltözik, egy másik kezében meg a viperát. Visszagondolva, ezen a ponton már az jobb lett volna ha megvernek, vagy ha csak a telefonomat lopják el mint ahogy sok más ember szokott járni az ő fajtájukkal, mert akkor egyrészt lett volna valaki a társadalomban (a rendőrség) aki kénytelen lett volna az ujját mozdítani értem, másrészt innen hova megy az ember fejben? Egy férfi? Akinek mindenki szerint erősnek kéne lennie, tartással, védelmezze a gyengébbeket, legyen pozitív, satöbbi. Egyik se vagyok, lehettem volna, próbáltam lenni, elbuktam. Azóta elköltöztem onnan. De ez is olyan mint a szüleim válása: nem oldotta meg a problémát csak úgy-ahogy konzerválta. A tükörben itt is ugyanazt látom mint "otthon".

Lelki és fizikai terrorizálás iskolában elsőstől kilencedikig...

Ezt soha nem felejtem el.

*folyt

Nalunk is orditottak veszekedtek a szülök, en meg voltam gyözödve ez a termeszetes es mindenki ordit otthon. Azt hittem ezt jelenti a joban rosszban együtt. Semmifélét nem éreztem azt hittem ez a norma.

A szülök amikor kibeszélték egymast pl rokonok elött, en siman megvedtem a masikat aki nem volt jelen.