Ti büszkék lennétek magatokra az így elért eredménnyel?

Nekem iöyenekröl mindig az a kep ugrik be ahol a migransok vannak, aki törött kis csonakkal utaznak verejtekezve a vizen(nem egy àldozattal mint tudjuk), es mellettük meg pont egy szinte felhökarcolo magas luxusszallodahajo uszik tele gazdag nyaralokkal.

Olyan abszurd az êlet tenyleg. Ami az egyiknek elet halàl harc eletbenmaradasert addig ugyanaz a màsiknak csak egy kis hawai szorakozàs. Miközben minden ember egyenlö azaz születhettek volna pont forditv is es lehetnének egymas helyében is. Csak a véletlenen mult. Es nem a tetteken meg erön meg bàtorsàgon, vagy gyengesègen meg egyeb jellemen. Hanem csak azon hogy mit dobott a gèp.

Az élet igazságtalan, ettől még a siker az siker.

Bennem inkább az merül fel kérdésként, miért kell egyáltalán mértéket vonni, hogy kisebb siker, nagyobb siker, miért nem lehet szimplán a magunk dolgával foglalkozni, miért a másikat kell lealacsonyítani magunkhoz, miért nem mi akarunk felnőni hozzá?

Szerintem az az igazán boldog és sikeres ember, aki képes örülni a dolgainak anélkül, hogy ki kéne posztolnia és lenyomni mások torkán meg gyűjteni rá a lájkokat, a siker mértékétől függetlenül.

Akinek folyamatosan bizonygatnia kell, hogy jaj, neki most milyen jó, neki most mennyire bejött az élet, nézze meg mindenki, hogy ő most mennyire király, az tipikusan az a facebook-ember, aki mindig azt mutatja kifelé, hogy minden mennyire szép és jó, közben meg egy nagy rakás sz** az élete, csak így próbál kompenzálni.

De igazából csak magával cseszik ki, aki ezt a hamis, kitalált álomvilágot adja elő a közösségi oldalakon, mert amikor borul az élete és rákérdeznek hogy mi a helyzet és lebukik, akkor annál cikibb lesz neki.

Hogy kinek mi a siker, az relatív, lehet a te ismerősödnek ez tényleg nagy dolog, hogy sikerült életében először egy normális munkát találnia. Mint mondtam, nem ez a gáz, hanem az, amikor kényszeresen osztogatják meg minden lépésüket a neten, nehogy a huszonnyolcadik szomszéd erzsinéni kisunokája lemaradjon róla.