Honnan tudhatom, hogy mikor kell küzdeni valakiért, hogy továbbra is az életem része legyen, és mikor kell elengedni, hogy kisétáljon belőle?

Nem elhanyagolható, mégis mellékes információ: Szerelmes vagyok a fiúba, akiről szó van (lány vagyok).

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerelemből egyáltalán nem hiányzik. Viszont emellett barátként hiányzik NAGYON. Minden nap szenvedek miatta, annyira hiányzik. Őt tartottam a legjobb fiúbarátomnak, neki bármit elmondhattam. Hiányzik, hogy minden nap beszéljünk, akár valami jelentéktelen dologról, akár az, hogy hülyüljünk egymással, akár az, hogy elmondjam neki a dolgaimat, mert konkrétan megőrülök a saját titkaimtól. Ő volt az, akinek ezeket elmondtam eddig. Meg természetesen az is hiányzik, hogy ő meséljen.

Jelenleg 73 napja nem beszéltünk, és egyik pillanatról a másikra ért véget minden. Két üzenettel előtte még szíves puuszis emojit küldött, majd pár perc múlva kérdeztem valamit (a kérdés szempontjából lényegtelen, hogy mit), amire azóta se válaszolt. 9 napig tartott, hogy egyáltalán megnyissa az üzentet... Van egy közös ismerősünk, neki másfél hete azt mondta, hogy majd visszaír nekem... Hát, azóta se írt. Viszont facebookon lájkolgat, meg azért reagál a napjaimra... Szóval csak nem utál. Mondjuk nem is hiszem, hogy lenne oka utálni.

Gondolom, az első kérdés, hogy miért nem írtam neki eddig? Azért, mert a beszélgetéseink 80-90%-ában mindig én írtam először, és utoljára is én írtam, ennyire azért nem fogok futni utána. Régen megtettem, de most már, ha nem muszáj, nem szeretném.

Viszont még mindig nem kerek a történetünk. Ugyanis én magam csodálkozok a legjobban azon, hogy a múltunk ellenére még mindig szeretem, a legjobb barátomnak tartottam, és hogy ennyire hiányzik. Nagyon "toxic" kapcsolat volt a mienk ("hivatalosan" sose voltunk együtt, nem volt kimondva...), úgy beszélt velem, ahogy a legnagyobb ellenségemmel se beszélnék. Konkrétan miatta vagyok gátlásos, miatta nem bízok az emberekben, és miatta lettem depressziós (nem csak én mondom ezt, diagnosztizáltak vele). Szóval volt egy nagyon nem szép időszak. De megbocsájtottam neki, mert szeretem. Más kérdés, hogy őt ez nem érdekli.

Nem tudom, mit csináljak. Megőrülök, annyira hiányzik. Minden nap ezen sírok. És ha valaki ennyire fontos, azért megéri küzdeni, nem? De az se biztos, hogy jó ötlet lenne, ha felkeresném, és újra barátok lennénk. Egyrészt a tudat, hogy szeretem, de sose lesz köztünk több, másrészt méginkább úgy érezném, hogy sose tudnám elengedni, sose tudnék kiszeretni belőle, és folyton eszembe jutna a múlt.