Miért nem tudom elengedni a barátnőmet?

Meg fogok fulladni... egyszerűen annyira szorít és fáj ez az egész... Már jó pár hónapja történt, mégsem bírom túltenni magam rajta, nem bírom elfelejteni, nem tudok csak úgy túllépni ><

A volt barátnőmet (istenem de fáj így leírni ><) még 2015 karácsonya előtt ismertem meg az interneten. Ő írt nekem először, mert kérdései voltak (a fórumon lévő dolgokkal kapcsolatban, ahol voltunk a többi emberrel), és akkor kezdtünk el beszélgetni. Az volt az a bizonyos pont, ahol egyszerűen levakarhatatlanná váltunk egymás számára. Mindennap beszéltünk, egyre jobb és erősebb lett a barátságunk, egészen odáig, míg már tesóként tekintettünk egymásra. Ő volt az első igazi, normális barátom, akit annyira de annyira szerettem, annyira ragaszkodtam hozzá, bármire képes lettem volna érte, ő volt a másik felem... Az a barát, akire mindig is vágytam. Az egyik legnagyobb álmom teljesült, mikor megismerkedtem vele, de tényleg. Mivel nekem sosem voltak olyan barátaim, akik voltak is, mind elhagytak előbb-utóbb, de ő, ő volt az, akiben a lehető legjobban bíztam, nála sose féltem attól, hogy valaha is magamra hagy... Többször is találkoztunk amúgy, ami csak még jobban megerősítette a barátságunkat. Vele éreztem magam a legjobban, sose féltem önmagam adni. Minden túl tökéletes volt. Ő egyébként az ország másik felén lakik tőlem, kemény 344 km-re kb. Azért (se) tudtunk olyan sokat találkozni.

Aztán 3 év után (még tavaly), úgymond összevesztünk, én pedig nem léptem fel skypera (mert ott beszéltünk általában mindig) kb 5 hónapig. De csak azért, mert annyira megbántott, hogy azt hittem úgy lesz a legjobb, ha soha többé nem megyek vissza... (hosszú történet) De csupán 5 hónapig bírtam. A legutolsó üzenet tőle a szülinapomon volt... Július 3.-án volt az eltűnés, 5.-én pedig a szülinapom. Utána 5 hónapig egyetlen üzenetet sem írt. Még annyit se, hogy a francba is, hiányzol, vagy hogy menjek már vissza a rosseb egyen meg, vagy bármi, tényleg bármi elég lett volna... de semmi. És én mégis naiv és hülye voltam, visszamentem és írtam neki, hogy mennyire sajnálom, mennyire hiányzott, és hogy újrakezdhetnénk-e az egészet. Én tettem félre a becsületem, mint általában mindig, és én próbáltam menteni az akkor már menthetetlent.

Ezek után minden csak rosszabb volt. Többször is veszekedtünk, mert egyszerűen nem olyan volt, mint azelőtt, már az 5 hónapos kihagyás előtt se volt önmaga... Voltak problémái, mindkettőnknek voltak problémái, nem is kevés, de én tiszteletben tartottam mindent, ő pedig idővel fokozatosan teljesen kizárt az életéből, és fogalmam sem volt arról (még a mai napig sem értem) hogy miért tette ezt.

A legvégén odáig fajult az egész, hogy egy nagyobb vita után már vissza se írt nekem. Én tényleg mindent megpróbáltam... Beszélni akartam vele hívásban többször is, csakúgy, mint régen csináltunk mindig, karácsonyra is küldtem neki meglepetést, tele szeretettel, de bármit csináltam, teljesen hasztalan volt. A mai napig nem tudom már, hogy mi volt igaz abból, amit mondott nekem, és mi volt hazugság...

Tavaly karácsony előtt történt az, hogy elhagyott. Pont a barátság-évfordulónk előtt egy-két nappal... Szóval olyan 3 hónapja kb.

Nem bírok beletörődni, pedig nagyon bele kéne, tudom jól, de nem tudok mit tenni... Igyekeztem teljesen kitörölni az egész életemből, de nem megy... Fáj, de úgy rendesen. Nem tudom mit kéne tennem... nem akarom elengedni, nem megy, de nem tudok mit tenni, egyszerre vagyok vérig sértve azokkal, amiket tett velem, de egyszerre van meg az az óriási kötődés és szeretet, amit egyszerűen nem tudok teljesen kiírtani magamból.

Sajnálom, hogy így kiakadtam... Kérlek, ne vegyétek rossz néven! Nem önsajnáltatás, meg ilyenek, csak egyszerűen annyira rosszul érzem már magam tőle, hogy nem tudtam mit tehetnék. A bunkó kommenteket kérlek mellőzzétek, van elég bajom így is ><

Köszönöm szépen, ha végigolvassátok az egész hablatyomat, és ha még írtok is valamit hozzá! :)

17/L