A helyemben ti próbálkoznátok (volt legjobb barátnő)? Hosszú kifejtés.17/l

Sziasztok!

Röviden és tömören a sztori: Általános felső tagozatában találkoztam a legjobb barátnőmmel. Sokat köszönhetek neki. Alapból az, hogy igazi barátnőm lett... merthogy előtte egy darab sem volt. A másik, hogy beszélgettünk, tanácsot adott, mondjuk ez fordítva is igaz, én is neki. Nekem akkor volt otthon családi sz*rom, ami hozzáteszem, akkor tartott kb 10 éve.

Nyolcadik osztály után különváltak az iskolai útjaink. Akkor nekem véget ért az otthoni gondom, ráadásul el is költözhettünk (ami azért is jó, mert végre lett saját szobám xd). Neki tetszett az iskola, bár az osztályáért nem rajongott, nekem pedig év végéig pokol volt minden átkozott napom - év végén váltottam. Elkezdődtek a barátnőmnél a problémák a családban - kezdve azzal, hogy az apja meghalt, ami várható volt. Az anyja amúgy sem százas, ezt értem sok olyanra, amitől az ember fogja a fejét. Az anyjára hárult a pénzkeresés, aki nem keresett munkát, de ezt lehetne tovább sorolni hülyeségekben... Az anyja mellesleg eléggé kétszínű, de a barátnőm is csinálhatott volna többet, mert amúgy kissé lusta.

Éreztem, hogy gond van, lelkileg nincs jól. Azt, hogy elege van az anyjából, azt mesélte. Konkrétan olyan szinten őszinték voltunk a másikhoz, hogy részéről az sem okozott semmilyen gondot, hogy amikor chateltünk, azért megy el, mert az anyja végre nincs otthon, és akkor megy maszturbálni. A levegőből kiindulva ezer felé tudtunk kikötni a beszélgetéseinkből. Aztán előző nyáron eltűnt egy hónapra, csak úgy, semmit nem tudtam róla, majd visszatért, egy hosszú bocsánatkérő levéllel, hogy ő sem tudja, mi van vele. Próbáltam kideríteni, mi a baja, mit érez belül, meg is mondtam neki, hogy tudom, hogy nincs jól. Amúgy sem találkoztunk sokat az iskola, az anyja és az egy órás út miatt túl sokat, viszont napi szinten chateltünk.

Előző évben karácsony előtt 2 hónappal történt meg az, hogy egyik nap szokásosan elbeszélgettünk, semmi probléma nem volt. Másnaptól kezdve mind a mai napig eltűnt. Írtam neki, semmi. Gondoltam, oké, volt már ilyen, de amikor néhány nappal is semmi, egy héttel később semmi, már aggódtam. Írtam neki sms-t, nem válaszolt. Írtam neki ezer és egy facebook üzenetet, de meg sem nézte. Szülinapján néhányan felköszöntötték, illedelmességből sem reagált. Nagyjából egy hónapja kérdezgettem néhány osztálytársát, akikről mesélt, hogy jóban van velük, a barátnői. Az egyik nem válaszolt, a másik igen. Ő mondta el, hogy depressziós lett, az iskolába nem jár, és amúgy semmit nem csinál otthon se. Az igazgató nem engedélyezte, hogy magántanuló legyen. Ezen kívül az eltűnése előtt néhány hónappal halt meg az egyik nagyapja. Az is betett neki. Szóval a tavalyelőtti éve egy nagy kalap f s volt. Az oszt. társa szerint kérdéses, hogy mi lesz vele, de mivel nem jár be, nincsenek jegyei, nem kéri el a leckét, stb, valószínűleg megbukik. Előző évében is megbukott. Általánosban kitűnő volt, de amikor elkezdődtek a gondok, lassan de biztosan elindult a lejtőn. Ezen kívül, az osztálytársa mondta, hogy neki se reagál az üzenetekre. Közös ismerőstől tudom, hogy senkinek az üzenetére nem reagált. Szóval ha minden igaz, akkor én voltam az utolsó, akinek még visszaírt jó sokáig.

Javasoltam, hogy üljünk be a könyvtárba tanulni, együtt. Az ötlet jó volt, de végül egy alkalom sem jött össze. Noszogattam, hogy ne tartsa magában, de szerintem ő maga sem akarta bevallani saját magának, hogy gondja van. Így hát hagytam, majd elmondja amikor úgy érzi, kész rá - vagy nem, mert eltűnt.

Kicsivel több, mint 2 hónapja írtam meg neki facebook-on. Dióhéjában azt, hogyha le se sz r hónapokon át, annyit se ír, hogy "szia, élek", mert amúgy már gyászjelentéseket néztem, hogy meghalt-e, vagy akármi, akkor inkább felejtsük el egymást. A valóságban kb 2 oldal A4-es oldalnyit írtam neki, hogy én örömmel lennék mellette, támasza a bajban, rosszban, de ha ő nem akarja, nem bízik meg bennem, és ennyire nem érdeklem, meg más sem, mert mindenkit ignorálni akar az életéből, akkor rendben, hajrá. Mellesleg, az osztálytársa azt javasolta, hogy postán küldjek neki üzenetet... merthogy találkozni nem akar senkivel, üzenetekre sem válaszol. Na mondom, csodás.

Sok hónap telt el azóta, hogy ignorált, közel vagy több mint fél év.

Nekem anno segített, kihozott a depressziómból azzal, hogy mellettem volt és beszélgetett velem.

Ezt én is szívesen megtenném, na de nem tudok semmit tenni, ha ő mindenkiz kizár az életéből ilyen szinten! Se mellette lenni, és nem is akarja, se beszélgetni vele. Lehet, hogy önző vagyok, de nekem nincs kedvem meg lelki erőm ahhoz, hogy várjam a csodát, hogy talán 1 év, 2 év... múlva felbukkan ismét, és élünk tovább, mint hal a vízben, közben aggódjak érte, és feszengjek, hogy mi van vele.

Nekem nagyon fontos szereplője... volt az életemnek, és még mindig szeretem, bár jelenleg leginkább pofon vágni akarnám ölelgetés helyett.

A fent leírtak ismeretében, ha nektek lenne a volt barátnőtök ilyen helyzetben, feladnátok vagy próbálkoznátok nála?