Rettentő magányos vagyok. Nincsenek barátaim. Megkomolyodtam idővel, felnőttem, más irányba fejlődtünk, ők buliznak, füveznek, én meg egyetemre akarok menni/céljaim vannak. Hol találhatnék magamnak barátokat?

Gondoltam irok ide én is hogy képviselhessem az érme minden aspektusában másik oldalát.Ráadásul fiú is vagyok. A sztori ugyanúgy kezdődik mint a tiéd, annyi csavarral hogy a gimiben mindenki inkább ilyen elitista volt (a város leggazdagabb szüleinek gyerekei). Szóval nem volt túlzottan sok barátom. De végül lett 1-2 barátom meg párkapcsolatom. Mindenem abba hecceltem bele, majd amikor tönkre ment és nem maradt senkim én anno szándékosan nyúltam bizonyos szerekhez. Felejteni akartam, rossz közegbe kerültem. A Gimiben ahol addig is nehezen fogadtak el mindenki elfordult tőlem, nyíltan mocskoltak a folyóson, próbáltak megalázni ahol tudtak. Magántanuló is lettem az utolsó 2 évemre. A szakításom utáni 2 évben minden társasági lehetőségem kb abban merült ki hogy elmentem pár lecsúszott ismerőssel helyekre és közösen téptünk, beszélgettünk, pokereztünk, meg ilyenek. (ilyen 15-20 fős csoportot képzelj el 15 és 19 év között). Teszem hozzá azért ha ők nem lettek volna biztosan elvitt volna a depresszió, és nem rosszként gondolok rájuk, épp ellenkezőleg. Hálás vagyok. Aztán idővel felejteni kezdtem, a banda szétment, a legtöbben egyre lejjebb csusztak, vagy épp dolgozni kezdtek. Engem a gimi miatt kicsit ki is néztek onnan mert azért a többiek nem a híresen nagy eszükről vagy arrol voltak híresek hogy érdekelte volna őket a suli. Szóval egyre inkább nem találtam a helyem közöttük. Se érdeklődési kör se világnézet se semmi terén. Vágytam a normális barátokra, de már senki se ált velem szóba. Már rendes szórakozóhelyekre se mertem eljárni mert kis város, mindenki ismer, és bár sose beszéltek velem, pletykák mindig vannak. Szóval hiába raktam le, még másfél teljes évig senki sem ált velem szóba. Talán ha 2 ember mellettem maradt. Igazi antiszociális lettem, 0-24 ben sorozatokat kezdtem nézni. Közben rátaláltam Istenre, és onnantól elhittem hogy többre vagyok hivatott mint hogy ne legyen belőlem semmi és mindenki utáljon. Nekem azelőtt az volt az álmom hogy tanár legyek. Amire bár reális esélyt volt időszak hogy nem láttam, végül mégis kitűztem magam elé mint célt. Elhatároztam hogy milyen ember akarok lenni és olyan lettem. Kb mértani pontossággal fektettem le magamban hogy milyen erkölcsi és szociális normákkal szeretnék rendelkezni, és az érettségi után

(amik eléggé közepesen sikerültek) kihagytam egy évet, nem estem kétségbe, az emelt törimet ujra csináltam, végül nagyon jól sikerült. Jelentkeztem egyetemre, persze messze a szülővárosomtol. Tanár szakra. És felvettek :)

Elmentem gólyatáborba, rengeteg új barátom lett, rengeteg csodálatos embert ismertem meg akikkel hasonló az érdeklődési körünk. És persze nem azzal támadtam le őket hogy milyen utat jártam be mire oda kerültem, de idővel mindenkinek elmondtam, és elfogadták, megértették. Most boldogabb vagyok mint valaha :)

Igazából ezzel az egésszel azt akarom mondani, hogy lehet hogy néha ugy érzed senkivel sem tudsz beszélgetni, senki sem ért meg, mindenki más. A dolgok változnak, ha jól döntessz, egyetemen hirtelen rengeteg olyan ember között találod majd magad akik hasonlóak mint te, nem nehéz barátokat szerezni. A többi ember védelmében meg annyit, ne ítélj meg másokat mert más az értékrendjük. Ez teszi az igazi értelmiségit nagyobbá az átlagnál.

Nekem pl van olyan cigány lány ismerősöm akinek világ életében az volt az álma hogy k**va legyen Németországban, már lassan 2 éve az, és boldog. És bár az én értékrendemmel és az elveimmel nem egyezik. Ki vagyok én hogy elitéljem? Ő legalább elérte az álmait :D tudom sarkos példa, és persze van irónia a szavaimban. De minden ember a saját útján megy a saját szabályai szerint, el kell fogadni hogy mások vagyunk.

Ha meg valamikor Budapesten jársz és valakikkel beszélgetni szeretnél, jó páran tanárisok gyakran járunk el bizonyos pub-okba. Tőlünk egyszerre kaphatsz anyáskodást, értelmes témákat és szeretetteljes légkört. Nem mintha szponzorálnám magunkat meg semmi ilyesmi :D De tényleg nagyon királyak vagyunk és imádunk emberekkel foglalkozni.

Bár ezen az életpályán ez lehet nem hátrány...

Neked meg jó felkészülést és sok sikert! Ne téveszd a céjaid szem elől és legyél magabiztos. Akkor a sikerek folyamatosan követni fogják egymást.