Egész életemet egyoldalú barátságok jellemezték, miért alakulhatott ez így?

Úgy érzem, hogy nem vagyok fontos az embereknek, bármi történhetne velem, nem érdekelne senkit. Egész életemben ezt éreztem. Közel vagyok már a negyvenhez, de tiniként is ugyanez volt a helyzet, amit alább leírok.

Egész életemet jellemezte, hogy nem tudtam kialakítani tartós baráti kapcsolatokat, csak olyanokat, amelyek egyoldalúak lettek: engem keresett az illető, amíg szüksége volt rám, vagy különféle módokon becsapott. Zárkózott vagyok, régen is az voltam, elég sok időnek el kellett telnie, míg valakivel bizalmas kapcsolatba kerültem. Volt akivel sok évig jóban voltunk - amíg lelkileg úgy érezte a másik hogy problémáink közösek. Azt, hogy többet nem kíván barátkozni velem, olyantól kellett megtudnom, aki imád mások magánéletében vájkálni, pletykákat terjeszteni, neki mondta el ezt és még bizalmas dolgokat, melyeket rólam megtudott.

Volt akinek segítettem valahova bejutni, cserébe az illető ott nekem próbált ártani, ezt így "köszönte meg".

Egy illető, akivel szintén úgy tudtam: jóban vagyok, anyagilag csapott be, károsított meg.

Kórházba kerültem, tudták, mennyire tartok a műtéttől, szövődményektől, stb, nem volt érdeklődés hogylétem felől. Hasonló esetben én nem bírtam volna ki, hogy ne hívjam fel, vagy látogassam meg azt, akivel közeli kapcsolatban vagyok.

Karácsonyi-újévi jókívánságokat (vagy szülinapra-névnapra szólót is) hiába küldözgethetek tucatszámra, vagy nem jön válasz, esetleg valami kétszavas "jóvan köszi"-jellegű válasz jön. Én vagyok az, akit nem hívnak fel, nem keresnek.

Akikkel van valamiféle net-kapcsolat, virtuális kapcsolatok vannak, ha én írok, akkor talán válaszolnak, ha nem írok, akkor örökre eltűnnek az életemből. Élőbeni programokat meg nem tudok szervezni, mindig van kifogás a részükről, "most éppen miért nem jó". Régen is megvolt a kifogás, ilyen korban meg már családosodás van, de ha az nincs, akkor a "munka után nincs kedvem semmihez", "csak a párom érdekel, senki más, nem megyek már sehova" kifogás van. Régen is hallgathattam hogy jajj hát ők bizony nem érnek rá semmire, nagyon régóta nem találkoztak, sok hónapja már. Fél perc múlva meg a múltheti eseményt mesélték, hol voltak együtt közösen.

Ezeket még tudnám sorolni, de nem ez a célom. Nem állítom, hogy én soha nem hibázom - hibáztam mással szemben - de nem látok rá, miért nem keresnek, vagy miért hazudnak nekem.

Régen azt mondták, azért nem hívnak, mert nincs mobiltelefonom, csak vezetékes, nekik mobilról vezetékest hívni drága.

Miután lett mobiltelefonom, más lett a kifogás. Bulikra nem hívtak, illetve szerintük "hívtak de engem nem lehet megtalálni", "küldtek SMS üzenetet is", ami valahogy nem érkezett meg hozzám. Hívásértesítő minden elszalasztott hívásról értesített volna, ha bármi megoldandó problémájuk akadt, azonnal megtaláltak, felhívtak, gyorsan elhadarták (hiszen az ő számlájukra ment ekkor a hívás).

Most hogy lehetne ingyen is telefonálni bármikor neten keresztül, ingyen se keresnek.

Ha ezeket pszichológusnak elmondom (sokszor próbáltam különféleképpen), akkor se jutunk igazán előbbbre, hiszen az én általam elmondottakból nem biztos hogy jól rá lehet látni a problémákra, mert egy emberi kapcsolat kialakulása hosszú idő, nem tudom hol lehetne megtalálni, mikor és miben hibázok...