Szerintetek én lettem beképzelt, elszállt, vagy ez egy természetes folyamat?

30 éves férfiak vagyunk, és igazából kevés barátom van. Ezt a barátomat, akiről szó van, az általános iskolában ismertem meg, azóta tartjuk a kapcsolatot, de ez nem egy olyan "egymásért mindent feláldozunk" vagy "egymással mindent 100%-osan őszintén megosztunk" barátság. Neki nincs más barátja, ezért őneki elég fontos ez a kapcsolat szerintem. De mégsem nyílik meg teljesen. Inkább azért lettünk barátunk, mert kicsit mindketten furcsák voltunk, nem a menők közé tartoztunk az osztályban, aztán így alakult. Viszont most így 10-15 év elteltével a következő az élethelyzetünk: őneki sosem volt barátnője, zárkózott, a szüleivel él, állást is nehezen talál, de azokat is otthagyja, ha nem tetszik neki, szóval gyakran van meló nélkül is. Nekem van egy feleségem, két gyermekem, van saját lakásunk, és vezető beosztásban dolgozom.

Szóval eléggé más a világ, amiben élünk, mások a gondjaink, örömeink. Ha örömöm van (de jó vmi a családdal, munkában előléptetés stb.), úgy érzem, hogy nem tudom boldogan elújságolni, mert neki rosszul esik. Ha gondom van, akkor meg nem érti meg ezeket, mert teljesen más élethelyzetben van, és nem tud rá soha semmit mondani, csak eltereli másra a témát. Pl. elmesélem, hogy nehéz nekem, mert mondjuk gyerek születése után gondok vannak a párkapcsolatunkban, vagy mondjuk nehéz a munkában, amikor új felelősségi kört kapok, erre ő csak olyat tud mondani, hogy neki meg milyen nehéz, mert mindig fáradt a nyári melegtől vagy hogy nem jött meg a könyve, amit rendelt vagy hasonlók.

És pl. ha úgy terelem a szót is, hogy őszintén mesélhessen arról, hogy mikkel küzd (beilleszkedési zavarok, csajozási gondok,magány), akkor azokról sosem akar beszélni. Pedig szívesen beszélgetnék vele, de túlságosan erőlteti nem akarom ezt, mert az olyan lehet, hogy én nagyokos megmondom a frankót, mert énnekem valamennyire rendben vannak ezek (ami persze így nem igaz, mert mindenkinek megvan a maga nehézsége).

Ha őszinte akarok lenni, úgy érzem, hogy inkább leszívja az energiámat ez a barátság, és elveszi az időmet a fontosabb dolgoktól (pl.család) úgy, hogy nem érzem azt, hogy túl sok értelme lenne. Inkább megszokás és talán sajnálat részemről. Egy felületesebb dolog.

Kb 3 naponta hív,találkozni is gyakrabban akar, mint én.

Szeretném hangsúlyozni, hogy sosem volt olyan dolog, hogy nagyon beáldoztuk volna magunkat a másikért, szóval nem gondolom ezt hálátlanságnak vagy ilyesminek.

És nem fellengzősködni akarok, hogy mennyivel jobb nekem vagy többet értem el, ilyen jellegű kommenteket nem kérek. Nem nézem őt le, nem gondolom értéktelenebb embernek, nem derogál találkoznom vele. Inkább csak egyre kevesebb a közös.

Szerintetek elszálltam, mert felvitte a sors a dolgaimat, vagy természetes,amit érzek? Mit tennétek ilyen helyzetben?