Túlreagálom vagy nem?

A legjobb barátnőmet vagy hét éve ismerem. Ő az az ember akiben teljesen megbízok,jóban-rosszban egymás mellett álltunk,bármi történt is.

Viszont egy ideje eltávolodtunk. 21 évesek vagyunk,kiderült,hogy terhes lett. Voltak kétségei,hogy megtartsa-e a babát,mivel a barátja komolytalan volt előtte is,nem volt benne biztos,hogy megváltozik.

Aztán úgy döntött,hogy megtartja. Nem akartam beleszólni,de kérdezte a véleményem,elmondtam neki. A helyzetét,a fiút és ezt a bizonytalanságot ismerve mondtam neki,hogy jól gondolja át,én nem tartanám meg. A döntésével semmi gondom nem volt,hiszen az ő élete,úgy voltam vele,mint ahogy eddig is,ott leszek neki. Aztán ahogy terhes volt,egyre jobban kezdett megváltozni velem szemben. Mindig csak magáról beszélt,5 alkalomból egyszer kérdezte meg,hogy velem mi van. Eleinte próbáltam biztatni és lelket önteni belé,de mind hiába. Aztán kicsit kezdtem ezt megelégelni,hogy szinte csak egy szemetesláda vagyok,akibe a gondjait önti. Már nem vettem fel annyiszor a telefont mikor hívott,nem találkoztam vele annyit mint előtte. Amúgy sem nagyon tudtunk volna csinálni semmit,mert kb nem akart kimozdulni a házból nagy pocakkal. Nekem is volt egy csomó problémám. Inkább a barátommal voltam (4 éve vagyunk együtt). Elmentünk moziba,túrázni,egy-két havonta egyszer bulizni,volt hogy csak sétáltunk vagy filmet néztünk otthon. Már akkor is célozgatott barátnőm, hogy elhanyagolom őt a barátom miatt. Amikor született a kicsi,elsők között hívott és azzal a lendülettel mentem is a kórházba,ott voltam vele. Utána egy pár napig velük voltam,mert megkért,hogy maradjak. Segítettem mindenben,vele örültem,ott voltam. Utána viszont mennem kellett,mert tanultam,a barátommal és a családommal voltam,egy csomó problémát meg kellett oldani. A kicsivel nem tudtunk úgy menni sehova,barátnőm egyfolytában fáradt volt nyilván és így nagyjából csak segíteni jártam fel hozzá. Oké,felfogtam,hogy ő mostmár anya,nem lesz az,mint előtte,de mivel nem jutott rám energiája,úgy voltam vele,hogy ők egy család,intézi az életüket,én is a sajátomat. Ugyanúgy mentem hozzá néha telefonáltunk sokat,de nem volt úgy időm minden egyes alkalommal nekem se. Aztán kiborult a bili,hogy nagyon rosszul esik neki,hogy ennyire nem törődök vele és hogy a barátja sem,mert ő is egész nap csak dolgozik és nem segít neki. Nem akartam megbántani és elmagyaráztam, hogy nekem is van egy saját életem,párkapcsolatom,problémáim,amiben senki nem áll mellettem a barátomon kívül. Az volt a válasz,hogy most mennie kell,majd beszélünk. Hát,azóta sem beszéltünk.

És ez amúgy nagyon rosszul esik. Úgy látom,hogy még nem állt készen erre az egészre és meggondolatlanul döntött egy ilyen nagy dologban. Ettől függetlenül tényleg próbáltam támogatni,egy csomó babaholmit vettem neki és eleinte járkáltam is hozzá. De nem vagyok egy dada,aki más gyerekét nevelné fel,erre még én sem vagyok kész és szerintem amúgy sem az én feladatom. Most mit csináljak? Olyan rossz,hogy nem beszélünk már és ennyire távol kerültünk egymástól. Mit mondjak neki vagy hogyan,hogy ne bántódjon meg? Rossz ember lennék emiatt?

Bocsánat,ha hosszú lett és köszönöm a válaszokat!