Miért csinálják ezt velem? Miért vesznek semmibe?

Sziasztok!

Lassan már teljesen elvesztem az emberekben a hitemet. Pedig nemrég még újult erővel dolgoztam, hogy jobb legyen a kapcsolat egy régi barátságban.

Nemrég hagytam ott egy "barátnőmet", mert elegem lett a viselkedéséből és az életviteléből. Nagyon csúnyán viselkedett velem és elegem lett. Azt hitte, velem bármit meg lehet csinálni. Rengeteget gonoszkodott.

Végre úgy láttam, hogy az életem kezd pozitív irányban változni, de megint csalódnom kellett. Van egy régebbi barátnőm, már ovis korunk óta ismerjük egymást, 15 éve. Úgy volt, hogy egy héten többször elmegyünk egy adott közös programra, erre ma már a második alkalommal fújta le. Ha nem írok neki, nem is tudom, hogy egyáltalán szólt-e volna. És ha ő nem megy, akkor én sem, mivel még új vagyok a helyen és meg kell neki mutatnia mindent, hogy mit hogyan kell csinálni, mert egyedül elveszek. Erre ma benyögte, hogy ő reggel korán már volt, mert délután más programja van. Nem tudok másra gondolni egyébként, hogy szégyell engem. Ő külsőleg sokkal többet ad magára, sminkeli magát, régebb óta edz, tehát jó alakja van és egyáltal népszerűbb is. De ez engem egy cseppet sem zavar, sőt örülök a sikerének. Ennyit arról, hogy az ember fontosnak érzi magát valakinél, aztán meg mégsem úgy van az. Most teljesen el vagyok keseredve, ugyanis nekem nincsenek barátaim, nagyon zárkózott és visszahúzódó vagyok. Nem járok társaságba, sem bulizni. Inkább ülök otthon egész nap, vagy olvasok, házimunkát megcsinálom, stb. Nem az van, hogy magányos vagyok, hanem hogy óriásit kell folyamatosan csalódnom az emberekben és egy idő után ez már tényleg borzalmas. Nem tudom, mit ronthattam el, hogy mindig ez történik. Meg én azt is megértem, hogy ha most nem akarja, hogy menjek a közös programra, akkor mondja meg, mondja a szemembe. Sokkal kevésbé fáj, mintha kertelne, vagy nem mondana semmit. Mindig is utaltam, ha az emberek hülyének próbáltak nézni, vagy hazudtak. Mondják el az igazat, azt akarom hallani inkább, minthogy hallgassanak.

Pont most az életemnek egy újjáépítési fázisában vagyok, erre egy pillanat alatt megint egy kis senkinek érzem magam.

Tényleg nem tudom, mit kéne tennem, mert tönkre fogok így menni. Van valami ötletetek, hogy mit kezdjek a helyzettel? Vagy hogy miért lehet, hogy mindenki ezt teszi velem? Mitől vagyok én kevesebb, mint mások?

Nincsenek öngyilkos hajlamaim, nagyon is élni szeretnék. Vannak terveim, álmaim, amiket meg fogok valósítani. Jól tanulok, művelődöm, szóval ilyen probléma sincs. Teljesen normális családban élek, anyagiak biztosítva vannak. Szóval igazából minden feltétel adott, hogy boldog és elégedett legyek, mégis valami nincs rendben.