Érdemes elmenni az első 5 éves gimis osztálytalálkozóra, ha az tart vissza, hogy szégyellem, mennyire keveset haladtam? Voltatok már így?

Tényleg érdekelne, hogy mi van a többiekkel, de rettegek attól az érzéstől, hogy lássam, más mennyivel több lett, míg én egy helyben toporogtam. Néha már pusztán mások idővonalaink a nézegetése a fb-on, vagy egy látogatás egy haveromnál a szakkoliban is teljes letargiába sodor, annyival jobb, és annyira vágyom arra, amit ott látok. Nem egy tipikus "uncsi alak" vagyok, én nem az a se hideg, se meleg-típus vagyok, aki csak sodródik az élettel, és minden mindegy neki. Inkább ellenkezőleg. Valójaban egy nagyon akaratos és impulzív személyiség vagyok. És nagyon sikerorientált. De iszonyatosan frusztrálni tud az, ha valami nem valósul meg, ami érzem, hogy a lehető legjobb megoldás lehetne. És kamaszkorom óta szorongok, és folyton hátrafelé tekintek, olyan régóta, hogy az egész középsulis időszak ezzel telt. És valahogy emberkerülő lettem, mert valamiért magamévá tettem azt az érzést, hogy csodabogár vagyok, és az emberek nem szeretnek.

Akárhogy is, bár az egyik, ha nem a legjobb tanuló voltam, félek latni a többieket. Egyrészt, mert kevés emberrel volt laza, kötetlen a kapcsolatom, másrészt, mert semmit nem csináltam, míg ők kiélvezték a fiatalságukat. Csak egy olyan diplomával lettem "gazdagabb", amit kényszerűségből csináltam meg.