Hogyan tudnám feldolgozni egy nagyon jó barátom halálát?
Nem szeretnék erről annyira részletesen beszélni, de szerintem kezdetnek jó, ha kiírom magamból. Ne haragudjatok, ha esetleg hosszú lesz és normális válaszokat kérnék, amennyiben lehetséges.
Ezt a srácot nagyon régóta ismerem, ő volt a legintelligensebb és legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Sokat mesélt arról, hogy a szülei és az osztálytársai is fizikailag és lelkileg bántalmazták őt, valamint nem kívánt gyerek volt a családban. Nem kicsit lesokkolt, amikor elmesélte ezeket a dolgokat. Sokszor volt maga alatt és ilyenkor engem keresett meg, mert bennem bízott meg a legjobban. Ilyenkor elmondta nekem, hogy úgy érzi, hogy minden egyes ilyen alkalommal mintha egy része eltűnne belőle és a legtöbbször öngyilkossági gondolatai is voltak. Nagyon nagyon sokat beszéltem vele erről, mindig sikerült valahogy elhessegetnem ezeket a gondolatát és ajánlottam, hogy menjen el pszichológushoz, de nem akart, mert már sokat járt hozzá kiskorában és akkor sem segített neki sokat.
Mindenesetre elkezdett ismerkedni más emberekkel (az én ajánlásomra). 14 éves kora óta gitározott, így ilyen körökben ismerkedett, akik szintén a zenével foglalkoznak. Amikor elkezdett nekik játszani gitáron, a többiek elkezdtek rajta röhögni, hogy mennyire béna és akárhogy próbálta megvédeni magát, annyi emberrel szemben nem tudta.
Így megint hozzámfordult és elpanaszolta, hogy elege van, hogy kiskora óta ennyi utálat veszi körül, hogy sokszor fekszik le és kel fel sírva, hogy nem tud teljesen túllépni azon, amik történtek vele, hogy amiben sikeresnek érezte magát, kiröhögték, hogy mindenki beszólogat neki és hogy mindenkivel távolságtartóan viselkedik, nem szeretne ilyen életet magának, hiába hiszi azt, hogy lesz jobb is, sosem lett. Mindig betalálták olyan emberek, akik csak rontottak az önbizalmán és ezeket egyszerűen nem bírja elviselni lelkileg egyszerre, ez már túl sok.
Ezután egy ideig nem beszéltünk, mert azt mondta, hogy szeretne egyedül lenni. Nemrég kaptam a hírt, hogy öngyilkos lett és nagyon megrázott. Már lassan 24 órája fennvagyok, egyszerűen nem jön álom a szememre emiatt. Folyton azon jár az agyam, hogy hol rontottam el, annyit segítettem neki átvészelni ezt az időszakot, hogy nem hiszem el, hogy ezt tette.. Egy erős embernek ismertem meg őt. Voltak akik szerették, ott voltak más barátai is, akiknek ezzel szintén fájdalmat okozott..
Még egyszer ne haragudjatok a hosszúságért. Csak nagyon nehéz nekem is és még soha senki nem távozott még el, aki ennyire közel állt hozzám és nem tudok volt-e valski hasonló körülmények között vagy hogy tudna-e nekem valaki segíteni ezesetben, de megköszönném.
(18/F, a srác pedig 19 volt)
válasza: válasza:Először is, a legfontosabb!!!!
Ne hibaztasd magad, mert nincs miért! :)
Sőt.... ahogy leirtad, sokkal többet tettél érte, mint bárki más.
"Mindenesetre elkezdett ismerkedni más emberekkel (az én ajánlásomra)."
Ez nem a te hibád, mindenki más is ezt tanácsolta volna, hogy ismerkedjen.
Sajnos a gyerekként bántalmazott emberek, kevés pozitív identitást tudnak megorizni.
Ha egy gyerek csak a rosszat kapja, maga is elhiszi egy idő után, hogy rossz.
Felnőttkent rossz önbecsülés, kóros onbizalomhiany következik belőle.
Sokan elkezdik magukat bántani, büntetni.
Vannak olyanok, akik tovább mennek... ez történhetett.
Járt szakembernel is, nem tudtak segíteni rajta.
Amit tudtál, mentettem érte.
Nem a te hibád, ami történt.
Fel a fejjel! :)
válasza:
válasza:Voltam hasonló helyzetben. Az én haverom a legritkábban volt maga alatt, annak ellenére, hogy amihez nyúlt, abból a legrosszabbul jött ki. Vonzotta a bajt, de az összes kudarca ellenére szeretett élni. Persze nyilván megviselte, de kevés embernek mutatta. A kevesek közé tartoztam. Ha hívott, biztos voltam benne, vagy bajba kerülök vele, vagy ki kell mossam valamiből. Ilyenkor fél éjszakás program volt, hogy egy rakás pia mellett beültünk a kocsiba. Nem mentünk sehova, csak ültünk a Kozma utcai börtön mögötti zsákutca végén, ahonnan még rálátni a régi halálsor kapujára az Újhegyi útnál.
A mi haverságunk az a mostohán kezelt, mély barátság volt, amit már megkoptatott az idő vasfoga. Kora gyerekkorunk óta ismertük egymást, a szüleivel a negyedik szomszédaink voltak. Ő két évvel idősebb volt nálam, ezt kisgyerekként meg is sínylettem, mert a vele és az öccsével való játékokból sokszor fájdalmasan jöttem ki.
Persze ezt már utólag mesélgette anyám, amkor jött a hír, hogy előző éjjel öngyilkos lett. Sikerült belemásznia megint valamibe, amiből akkor éjjel nem tudott egyedül jól kijönni. Akkoriban sokszor eszembe jutott, hogyha épp kéznél vagyok, egy éjszakai "autózás" megmenthette volna-e. De nem voltam kéznél. Viszont még évekig "folytattam", és kiültem egyedül a kocsiba és söröztem "vele", és záporoztak rá a szemrehányó kérdések.
Akkor jöttem rá, bárhogyis, de jobb neki így. Neki, és nem másnak, és ez fontos. Pedig itt hagyta a lányát, az anyját, az öccsét. Rájöttem, hogy ha feladataink vannak az életben, akkor a maga részéről azokat maximálisan teljesítette. Ő volt a "kudarcember", és mindezt szinte vigyorogva élte meg. Mint az egyszerű ember, aki fel se fogja, mi történik vele, de ő nagyon is felfogta. Rajongott a lányáért, pedig csak kislány koráig tarthatta vele a kapcsolatot. Akkoriban börtönbe került és se az édesanya, se a kislány nem tartott többet "rá igényt".
Azóta az öccsével többször össze futottam, egyébként külsőre, mint két tojás. Valahogy a Sanyika sosem került szóba...
válasza: válasza:#1 nem értek egyet veled. szakemberként mondom neked, h bizony vannak olyan élethelyzetek, amikor én se nagyon tudnék más megoldást. persze ezt addig úgyse tudja kívülálló elképzelni, amíg nincs benne konkrétan. aztán meg nem biztos h "belexarik", tudok én olyanról, aki szépen elrendezgette a dolgait előtte, pont ezért, mivel ő is úgy gondolta, hogy azzal sokkal több kárt okoz a szeretteinek, ha marad. tudom, kemény ez így nyersen de az egyedi helyzet mély ismerete sokszor magyarázza ám a történést.
Kérdező, nehéz az ügy, talán itt nem is lehet mást mondani, minthogy az idő enyhíti csak a dolgokat, itt tényleg megvannak a különböző "fellángolási-lecsengési" fázisok, de mindig azt látom, hogy bizony ezeken a szakaszokon át kell esnie mindenkinek.
Nekem is volt egyébként ilyen haverom, sőt nálam is durván zajlott, mert én láttam utoljára, velem beszélt utoljára, és látod szakemberként se vettem észre semmit, de persze ez nem túl nagy csoda, ugyanis az erre készülő embereknek hihetetlenül kifejlett hárító-rendszerük van,nagyon jól tudják álcázni a gondolataikat. Lényeg hogy egyik nap este még beszélgetünk az egyik plázában, másnak meg kapom a hírt ... És ő is egy fiatal srác volt akkor, látszólag senki se értette, pénz, csajok, minden ami kell, megvolt, hát aztán hogy benne mi zajlott le, azt csak ő tudja, és most már magával is vitte örökre a titkait.
A Te esetedben más kicsit, mert tudtad h miken ment keresztül a srác, de hidd el, nem tudsz ellene tenni semmit. Max érted az okokat, többet nem igen tudsz tenni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!