Tönkre teszi az összes emberi kapcsolatomat az önértékelési zavarom?

Az utóbbi éveket szinte teljesen egyedül töltöttem, nem voltak barátaim, legfeljebb felszínes haveri viszonyok alakultak ki. Nem mertem teret engedni semminek, a múltban annyiszor vágtak át. Úgy érzem, nincs oka az embereknek, hogy akár megbízzanak bennem, akár kedveljenek, pláne, hogy szeressenek. Néhány hónapja azonban bekerültem egy társaságba, ahol úgy döntöttem, hogy nyitok, de érzem azt, hogy ez a rettegés sorban fel fogja őrölni ezeket a kapcsolatokat is. Rág a méreg belülről, amit szeretnék néha kibeszélni, de nem merem, mert félek, hogy végül elmenekülnek tőlem. Próbálok hasznos lenni számukra, nem terhelni őket, de a belső feszültségeim miatt gyakran enervált és kedvtelen vagyok, amit sokszor nem tudok már elrejteni.

Sajnos évek óta időszakos depresszióval küzdök, ami korábban csak átlagos "rossz időszaknak" gondoltam, de a legutóbbi fél éve tart, és nem bírok kilábalni belőle. Rettegek, hogy megint egyedül maradok, kötődöm ezekhez az emberekhez, szeretem őket. Nem tudom, hogy lehetnék jobb. Sokszor úgy érzem, hogy megbízhatok bennük annyira, hogy tálaljak (a depressziómról egy kivételével mind tudnak, aki nem, ő is valószínűleg sejti, de nem veséztük ki soha), de nem merek átbillenni azon a ponton, amikor tényleg sebezhetővé válok lelkileg, nehogy elmeneküljenek, és újból pofára essek, holott néha már sikít a lelkem az egészért. Hogyan kezeljem ezt az egészet anélkül, hogy beleőrülnék? Néha annyira fáj, hogy azt hiszem, széttép belülről.