Barátok? Lehetnek nekem olyanok?

Elég zavaros életem van. Nyitott hátgerinccel születtem. Több mütétem volt. Kicsi koromban mindeki úgy bánt velem mint egy átlagos gyerekkel. Általánosban jöttek a kiközösitések, gúnyolások, bántások, mikor kezdtem felfogni, hogy nmem is vagyok annyira átlagos…Senki nem segitett feldolgozni ezt, én sem kértem segitséget. Gimnáziumba úgy mentem hogy nem vártam semmi jót. “Tudtam” hogy engem nem lehet szeretni, barátaim nem lesznek.. Akit én barátnak tartottam, természetes volt hogy nem tart engem barátjának, nem szeret. apám talált nekem egy gyógytornászt, aki csak erősitette bennem hogy soha nem lesz olyan életem mint másnak, aki mellettem van, csak sajnál, vagy jólneveltségből teszi. Sőt,ha pasi érdeklődik irántam, azt valószinű hogy anyuék, lefizetik vagy másképp vesztegetik meg. 2 év után elértem hogy ne kelljen többet élvezzem a társaságát ….Mikor nem voltam legjobb erőmben, apám mindig azzal “fenyegetett”, hogyha nem szedem össze magam, iskolába se járhatok ( mivel egyetlen dolog volt, amit szerettem – társaság miatt .. ) Minden egyes reggel stresszeltem magam,évekig, hogy vajon jól fel tudok-e menni .. igy is volt időszak mikor nem volt hajlandó iskolába vinni.. De harcoltam, mindenki ellen, végül le is érettségiztem .Rettegtem attól hogy egyedül maradok.De megismertem egy társaságot, akikkel bár bulizni el tudtam menni néhányszor.Most csak azon próbálok dolgozni, hogz 2O év után ne legyek egyedül, de mindenkinek csak akkor vagyok jó ha az orruk előtt vagyok. Én egy ideig mentem mindenki után, de mikor láttam hogy többnyire leszarnak,abbahagytam.A kimenéseknek, buliknak hála többnyire elfogadtam magam, legyőztem a gátlásaimat. Nem olyan rég a gondolkodásmódomon is sikerült változtatni .. Nem tudom, hogy valaha elérem-e hogy keressenek, foglalkozzanak velem, nem igazán tudom mi kell hogy barátnak tekintsenek, de amig itthon csak viták vannak, mindenkinek csak elvárásai vannak, de adni nem adnak semmit és ennek a társaságnak a jelenléte az egyetlen garancia arra hogy bár úgy érezzem hogy szeretnek, lenyelem azt is hogy nem keresnek, én kell fussak utánuk... csak már bele fa'radtam és úgy érzem én csinálok rosszul valamit... Nem bírok velük erről beszélni mert még most is azt érzem hogy hagynom kéne hogy menjenek ,ne terheljem azzal őket h nekem segiteni kell stb. Viszont nekem tényleg ez az egyetlen jó dolog az életemben, ha velük lehetek. Túlzás nélkül

Most is elmentek szilveszterezni, eszükbe se jutott hivni pedig mellettem ültek mikor beszélték a részleteket én meg nem mertem beleszólni nehogy az legyen hogy nyomulok stb. De ezt igy nem birom tovább .. itthon nem tudok jól lenni senkivel haogyom hogy szivassanak mindenki rajtam töltse ki a dühét de mindig gyomoridegem van ,alig eszek és mikor egyedül vagyok többnyire mindig sirok ... Ahhoz hogy a barátaimmal lehessek meg én kéne hivogassam őket és fussak utánuk amire most nagyon nincs erőm ... bár lehet hogy megtenném ha valaki azt mondaná h lesz eredménye .....

Sajnálom hogy ennyire hosszú lett, remélem valamennyire érthető ... Mit tegyek? Esetleg beszéljek velük őszintén az érzéseimről? Hogy hozzak össze egy beszélgetést? Vagy keresssem őket? Előre is ngyon köszönöm a válaszokat ..