A lakótársam kötelességből igénytelen és teljesen depressziós de nincs pénze pszichológusra. Mit tehetnénk?

3-an vagyunk lakótársak, egy eredetileg nagyon jó állapotban lévő, kényelmes, jó albérletben lakunk. Ketten a nagyobbik szobában, és a srác, akiről szó van, egyedül a kisebbikben.

Elméletileg barátok vagyunk, de mi már nem tudunk neki segíteni. Le van maradva az egyetemmel, már így is rengeteg a diákhitele, dolgozik is mellette. Most kellene megírnia a szakdolgozatát, de azzal is sz*rul halad. Teljesen magába fordult, elzárkózik és bezárkózik. Homályüveges a szobája ajtaja. Amikor ideköltöztünk, is volt rajta egy bambuszroló, belátni nem lehetett, de legalább láttuk, hogy ég-e a villany, itthon van-e. Nem rég teljesen letapétázta az egész üveget ocsmány barna kartonnal hogy még ennyit se lássunk. Soha nem zavarjuk, ha mégis bemennénk hozzá, előre kopogunk. Mégis van, hogy magára zárja az ajtót. Egyszer már azt hittük, kinyírta magát, mert a telefont se vette fel, sötét volt a szobájában, ajtó meg zárva, kopogásra, kiabálásra se reagált, pedig bent volt.

A legnagyobb példaképe Bartos Cs. István, a (fél)őrült hajléktalan "filozófus", aki az igénytelenség kultuszát hirdeti és internetes körökben elég ismert lehet...

A lakótársam úgy érzi, neki is ezzel kell kitűnnie. Minél nagyobb rendetlenség, disznóól, bűz. Megértem, hogy mondjuk úgy 25 éves korig meg koliban ez elmegy. De azért egyrészt ő már öregebb annál, másrészt ez szerintem rossz hatással van az amúgy is állandóan sz*r hangulatára, harmadrészt tisztára "lelakja" az albérletet, semmi kedvem ezért nem visszakapni a kauciót. Negyedrészt ha résnyire kinyitja az ajtaját, már árad ki rajta a poshadt cigi, rohadt borsó, kiizzadott alkohol és mittudomén még minek a szaga, nem lehet megmaradni.

Mi a francot mondjunk neki? Nem a pénz meg a lakás miatt aggódom, nyilván miatta, de azért ezek is fontosak!