Ebből a helyzetből hogyan jöhetnénk ki jól mindketten?

Igazából nem tudom mit várok, nyilvan nem itt fogok megoldást kapni a problémára, de hátha lesz néhany hasznos hozzászólás.

20 éves meleg srác vagyok, a (volt) legjobb barátom szintén ennyi idős fiú, de ő heteró. Egy szakra jarunk, illetve mindketten kolisok vagyunk, egy szobában lakunk már harmadik éve. Nagyon jóba lettünk már első évben, igen közeli barátok lettünk. Sokat lógtunk eggyütt, jól elvoltunk, meg tudtunk beszelni nagyjaból bármit. (Sajnos) én tavaly elkezdtem többet érezni iránta. Már jártam két fiúval, de irántuk nem éreztem ilyet. Nagyon szeretem őt.

Mániás depresszióm van kb úgy két éve. (előtte is voltak "rossz időszakaim" de azok nem voltak olyan durvák) Itt egyetemen jött elő komolyabban a betegségem, de ő mindenben mellettem állt, "depressziós szakaszokban" sokat segített hogy velem volt, meg próbalt felvidítani úgymond. Jártam terápiára, és jól be vannak állítva a gyógyszereim, szóval egy ideje már mondhatni normálisan élek.

A probléma nyáron jött elő. Én kaptam egy jó lehetőséget, amivel a kesőbbi karrierem alakítása végett eltem is. De így elég messzire kerültünk egymástól. Nekem korábban is voltak problémáim a más emberekkel való kapcsolattal. A haverkodás oké, de a közlebbi kapcsolatokban sosem voltam jó. Nem tudtam kezelni az ilyeneket. A vele való kapcsolatomat is sokszor leértékeltem, hiába mondta hogy ő is legjobb barátjának tart meg ilyenek. Nyáron ez elégge előjött, sokat féltekenykedtem, meg alapból sokat voltam szarul emiatt. Volt egy nagy veszekedésünk, ami után ő szóba sem állt velem. Koliban beszéltünk ezutan először. De ott sem igazán beszélt velem, én mondtam hogy beszéljük meg, de ezt sem akarta. Nagyon mélyre kerültem emiatt, volt egy öngyilkossági próbálkozásom is. Ezután sikerült beszélnünk, igazából rosszul érezte magát emiatt, úgy érezte hogy az ő hibája. Azóta többször is volt szó a kapcsolatunkról, azt mondja hogy nem akarja hogy nekem rossz legyen, meg engedte hogy hozzábujjak, meg ilyenek. Alkalmanként igazából elég jól el is vagyunk, de már nem olyan mint volt. Szerinte már nem is lehet... Engem ez nagyon megvisel. Az eddigi jó eredmenyeimet sikeresen lerontottam, idén nem tudok a tanulásra koncentrálni, mert állandóan kivagyok. A legtöbb nap kész szenvedés. Újonnan mar gyógyszereken (meg alkoholon) élek, csak igy tudom valamennyire kordában tartani az érzeseimet. Tudom hogy el kéne fogadni hogy vége, de nem akarom őt elveszíteni. Bár nem tudom, azt is tudom hogy ez neki nem jó, hogy viselje a sok hülyeségem, nem ezt érdemli... nem tudom mi legyen.

Ez elég össze vissza lett, de remelem érthető hogy mi a helyzet. Várom a kommenteket.