Ki hogy birkózott meg azzal, ha tönkrement egy nagyon fontos barátsága?

Igen, együtt érzek, nagyon nehéz. Biztos, hogy nem örök haraggal váltatok el, hanem mindketten forrófejűek vagytok. Én tudom, hiszen szintén eléggé heves természetű vagyok olykor, viszont az ilyen szituk miatt tanultam meg először magamban min. 10-ig elszámolni.

A válaszom: hagyj magatoknak egy kis időt, pár hónapot, majd azután üljetek le egy sör mellé és beszéljetek másról, higgadtabban.

A 9-es számú hozzászóló nagyon szépen megfogalmazta a dolog lényegét.

Nekem is vannak elhalványult barátságaim, kettő is. Nagyon régiek voltak pedig. Az egyik pláne nagyon szoros.

Szép lassan ködbe burkolóztak és nekem már nincs kedvem utánuk futni, mert mindig én vagyok, aki pedálozik, visszafelé már nem érkezik jelzés. Más társaságuk lett, "mostanában nem érnek rá" / ez utóbbi fontos jelzés minden kihűlő barátságban! /, és én már nem férek bele az életükbe, ha fejemen ugrálok a kedvükért akkor sem.

Elfogadom, picit fáj, de nem tudok mit tenni. Emberek jönnek és mennek, ilyen az Élet! Szerencsére magányos nem vagyok, van egy másik jó barátnőm, néhány ismerősöm, plusz a szűk család, ennyi.

De tényleg legfőbb, hogy magával legyen legjobban az ember, ahogy 9-es írta, mert leginkább magára számíthat leginkább.

Kedves 9-es!

Jó volt olvasni a soraidat, köszönöm! :)

Ne értsétek félre, de megnyugtatott hogy nem csak én jártam ilyen szerencsétlenül.

Én gyakorlatilag végig ki lettem használva, csak a "barátságunk" kezdetén annyira megkedveltem ezt az embert, hogy ez még továbbvitte a dolgot egy jó ideig. Volt pár olyan téma amit másokkal nem bírt megbeszélni mert nem értették volna, és gyakorlatilag részéről ennyi volt a dolog szerintem ha nincs ez akkor szerint szóba se állt volna velem. Szóval mondjuk úgy, hogy lelkileg segítettem, aztán amint túl jutott ezen a korszakán úgy még inkább egyoldalú lett a dolog. Nekem meg egyre szembetűnőbb, hogy végig csak át lettem verve.

A legrosszabb része nekem az volt, hogy erre rádöbbenjek. Jó ideig ezen rágódtam, és nagyon rosszul éreztem magam. Aztán közöltem vele a dolgokat, lényegében nem tudott mit tagadni csak annyira közönnyel fogadta hogy még rosszabbul éreztem magam utána. Én úgy bántam vele mintha a testvérem lett volna, ezért olyan érzés volt mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Elképesztő üresség volt bennem jó ideig. Az összes felületesnek ítélt kapcsolatomat beszüntettem, szinte teljesen egyedül maradtam, megszűntem olyan nyitott lenni mint régen voltam. De aztán elkezdtem élvezni a helyzetet és egy ideig fantasztikusan éreztem magam így egyedül, szerintem segített. Aztán egy idő múlva megint előjöttek ezek a gondolatok, és még rosszabb volt mert enyhültek a sérelmek ezért nem csak a hiány jelent meg, hanem az is hogy mi van ha csak túl reagáltam, és hülyeség volt ezt tennem. Csak a jó oldala maradt meg a dolognak hónapokkal később. Tényleg nem volt ezen mit túlreagálni. A probléma csak az hogy nem nagyon van vagy volt más mélyebb barátságom így nem tudok mihez viszonyítani, ez okozza a kétségeket, minden logikus érv ellenére. De mondhatni már túltettem magam a dolgon. Csak néha eszembe jut a dolog, de átgondolom és ugyanoda jutok, hogy jól tettem amit tettem. És ahelyett hogy halott utólag képzeletben idealizált barátságokon gondolkoznék, ideje hogy újakat alakítsak. Tegyél te is így.