A legjobb barátom meghalt augusztus elején és miért nem tudom elfogadni?

Jöttünk haza öten egy buliból kocsival és ütköztünk egy másikkal. Nem a mi sofőrünk hibája volt, hanem a másiké. Én hátul ültem azzal az emberrel akivel már születésünk óta ismertük egymást és mindig is legjobb barátok voltunk. Nagyon sok mindent köszönhetek neki mert nélküle nem ilyen lennék mint most, ő helyre rakott amikor kellett és ez fordítva is így volt. Nem hagytuk soha, hogy a másik rossz helyre kerüljön. Szóval ez már inkább testvéri kapcsolat volt meg néha szülői is. Még magamnál voltam és csak annyira emlékszem, hogy félig rajtam feküdt teljesen vérben, utána a kórházban tértem magamhoz pár nap után. Nem akartam elhinni, hogy meghalt pedig éreztem már akkor amikor véresen láttam. Olyan mintha meghalt volna az egyik felem. Minden nap ezerszer eszembe jut, néha amikor látok/hallok valamit arra gondolok, hogy ezt elmondom neki de eszembe jut, hogy nem fogom és kb szétszakad a lelkem ilyenkor. Hiányzik a sok hülyesége, az idegesítő dolgai, a nevetése meg mindene. A videók sajnos nem úgy adják vissza. Nem éreztem még ekkora hiányt. A baleset előtt egy héttel töltötte csak be a 17-et és volt egy csomó célja az életben amit nem tud már megvalósítani és ez nagyon szar érzés. Nem tudok nevetni se úgy igazán. Van rajta kívül még sok haverom akik már észre sem veszik szinte, hogy nincs közöttünk. Kicsit irigylem őket, hogy ilyen hamar túlléptek rajta, én meg majdnem minden éjszaka sírok miatta. Leszarom, hogy a férfiak nem sírnak. Szoktak amúgy. Szeretnék de nem tudok tovább lépni. Miért ilyen nehéz?

17/F