Ti mire gondoltok, mit éreztek, mikor találkoztok egy igazán kedves, melegszívű emberrel?

Nekem régebben mikor még jártam suliba, volt egy sofőr aki mindig mosolygott, mosolyogva köszönt mindenkinek: Szia, jó reggelt, Jó reggelt, szia, mindig mosolyt csalt az én arcomra is.:) Már mikor megláttam a napszemüvegjében, már akkor széles vigyor volt az arcomon :D

Egyik barátnőm is ilyen :)

Tudjátok, hogy van ez! A báránybőrbe bújt farkasok! :) mint én :D

Semmit nem érzek ilyenkor. A mézes-mázas, megállás nélkül mosolygó, mindenben a szépet kereső emberektől egyenesen a hideg ráz. Miért kéne 0-24-ig jókedvűnek lenni, és az egész világra mosolyogni? Számomra ez mű. Én nem ilyen vagyok. Pedig amúgy életvidám vagyok, imádok élni, szórakozni, de nem szeretem az idegeneket, és nem érzem, hogy több emberre lenne szükségem a közvetlen környezetemben, ezért nem nyitok mások felé. Akit nem ismerek, azokkal nem állok le bájcsevegni (pl. pénztáros a boltban, öreg néni a sorban a postán). Ha próbálkoznak, akkor is gyorsan lezárom az efféle párbeszédeket. A környezetemmel viszont én is nagyon kedves vagyok elmondásuk alapján. Szeretek segíteni másoknak, szeretem a barátaimat, a családomat, a páromat. De nincs szükségem 1500 ismerősre, hogy minden méteren leállhassak az utcán cseverészni. Szóval a szeretteimen kívül én kifejezetten antiszociálisnak tartom magam, nem szeretek ismerkedni, gyűlölöm a felesleges szóváltásokat, nem mosolygok vissza az emberekre az utcán (eleve ők minek vigyorognak az arcomba?). Azt a példát tudnám hozni még a saját kapcsolatépítéseimre, hogy lediplomáztam úgy a főiskolán, hogy az évfolyamtársaim közül nagyjából 10 emberrel beszéltem a 3,5 év alatt. Több gyerekkori barátom is járt a főiskolára, velük éltük túl ezt az időszakot. Egy embert nem tudnék nevén szólítani, sőt szerintem az utcán sem ismerném fel őket. Szóval mégegyszer válaszolva az eredeti kérdésre: ha találkozok egy melegszívű emberrel, az ég világon semmi nem fordul meg a fejemben. Pont annyira közömbös számomra, mint egy hasonló hűvös ember, mint amilyen én vagyok.

Mindössze két embert tudok aki ilyen, az iskolánkban a védőnő és az egyik osztálytársam. Az osztálytársamnál már néha zavaró, mert annyira rózsaszínben látja a világot, hogy már félek, hogy telibe hány egy szivárvánnyal. :D De alapvetően örülök, hogy ilyen, sokszor jobb kedvem lesz tőle még ha nem is látszik rajtam. Igazából én is pozitív személyiségnek tartom magam, de nem látszik rajtam. Ritkán mutatom ki az érzelmeimet ezért azt hiszik mindig rossz a kedvem, pedig ha tudnák. :D