Szeretethiány? : ' (

Úgy érzem, senkinek sem jelentek semmit..

A családom... Apukám sokat dolgozik, nagyon stresszes munkája van, épp ezért sokszor rajtuk csattan az ostor, semmi szeretetet nem mutat/ad felénk, mindenen felhúzza magát, van mikor úgy beszél velünk mintha valami kóbor kutyával (káromkodik, nagyon erőszakos).. Anyukám, talán ő az egyetlen akivel rendesen tudok beszélgetni, de vele is sokszor összeszűröm a levet, és neki sincs állandóan kedve velem foglalkozni mivel már 17 éves vagyok.. Suliba vannak "haverjaim" dumálgatunk, néha jól elvagyunk, de velük se lógok olyan sok időt (nem mintha rajtam múlna, sokszor úgy érzem, mintha le akarnának rázni..). Nincs ember akivel meg tudnám beszélni úgy igazán a problémáimat, akivel őszintén beszélgethetnék. Manapság egyre sűrűbben eltörik a mécses nálam fiú létemre, szinte már nem is tudom, hogy mi az a szeretet, nem tudom hogy voltam-e valaha is boldog úgy őszintén...:( Mintha láthatatlan lennék, nem vesznek észre az emberek, senki se jön oda hozzám beszélgetni, mindig én megyek a "haverjaimhoz"..

Tudnátok segíteni, hogy mit kéne magamon megváltoztatni, hogy felfigyeljenek rám az emberek, és érdekeljem őket, ne csak egy szürke gyereknek nézzenek, akin mindenki áttaposhat..

Csajokról annyit, hogy szoktam szemezni csajokkal, de valahogy nem tudok nyitni, egyszer leszólított egy csaj, és mit ne mondjak, jól beégettem magam.. Nem tudom leküzdeni a gátlásaimat a csajokkal szemben, aki tetszik csaj azokkal nem tudok egyáltalán beszélgetni sem, túl stresszelem az egészet...

Sokszor vagyok a padlón érzelmileg, mindig megpróbálok felkelni, de valahogy mindig jön egy érzés, hogy egy senki vagyok és senkit sem érdeklek..='(