Kamaszok! nektek is gyakran van olyan érzésetek, hogy mindenki utál?

hajajj, bizony sokszor volt ez nálunk is.

anyám olyanokat is mondott nem 1x, hogy miattam váltak el(?!), meg hogy egyáltalán minek szült meg...

sokat sírtam emiatt, aztán megtanultam együtt élni mindezzel. lehetne rosszabb is, pl ha hajléktalan lennék vagy valami hasonló, így legalább van hol laknom (bár anyám írja a rezsimet és majd meg kell adnom ha nem tanulok...) és a diákmunkákból van annyi pénzem hogy legyen ruhám, a kajámat meg ki tudom hozni a gyerektartásból amit apám küld.

én mindig azt nézem hogy a sok sz*r között mi a jó, hogy hogyan lehetnék több/jobb, és nem mások miatt, csak hogy tudjam én is érek valamit, magam miatt mert az önbecsülésem kb a béka s*gge alatt van már mióta az eszemet tudom, de rájöttem ,hogy nem szabad hagynom magam, mert így tönkremennék teljesen. és azért se!és amint lehet elkötözöm, de addig sajna le kell nyelnem mindent amit a fejemhez vág.... és hiába nincs oka rá akkor is csak szid, csak mondja örökké üvölt velem, én próbálok megfelelni de a depressziója erősebb. nem tehetek róla és ő sem hogy ilyen, beteg, ezen nem tudok változtatni együtt kell élnem ezzel a teherrel.