Barátság vs. Udvarlás. Melyik félnél van az igazság?

„A lány tud-e róla mi a szitu” rész alatt nem tudom, hogy pontosan mit értetek, de itt van néhány válasz:

- Tisztában vagyunk-e vele, hogy mi ketten barátoknál nem szeretnénk többek lenni? → Igen, abszolút.

- Tisztában van-e vele a barátom, hogy a lány tetszik nekem, és szívesen összejönnék vele? → Igen.

Kezdetben csak ennyit akartam megosztani, hogy erről, egy ilyen külsőleg is látszó basic szituációról mi a véleményetek, és kinek mennyire lehet igaza. Köszönöm a válaszokat.

De ez még nem minden. Eléggé komplex helyzetbe cseppentem bele. (nem tudom, van-e türelmetek elolvasni)

A lány barátomba régen szerelmes voltam, de úgy, hogy soha, semmilyen esetben sem szerettem volna összejönni vele (logika vs. érzelmek), mert tudtam, hogy semmi közös érdeklődésünk nincs, és, hát, eléggé gyerekes és komolytalan az igényeihez képest. (Ha összejöttünk volna annak csúnya szakítás, és két hónapnyi sírás lett volna a vége a lány részéről. Megspóroltam ezt neki. Hiába voltam szerelmes, nem tudtam volna komolyan gondolni egy kapcsolatot egy ilyen lánnyal. A szerelem időnként elképesztően vak tud lenni.)

Csak hát ugye az ellentétek vonzzák egymást, meg jól is néz ki, érzelmes, szeszélyes jellem, illetve az időnként irreálisan nagy pupillái, meg a hosszú szemkontaktus iránti igényei (mindenki felé) sikeresen elérték azt, hogy sokáig tetszett nekem, és szenvedtem emiatt, mert neki voltak közben párjai, és nem is tudott az én érzéseimről...

Mígnem egyszer csak jött az új lány, és onnantól már ő tetszett, mert érzékeltem, hogy sokkal jobb parti, mint a gyerekes barátom, akivel soha nem akartam volna összejönni, és minden okom meg is volt rá, hogy ne akarjak.

Igazából olyan volt ez számomra, mint egy átok. Tetszik, de nem lehetek együtt vele, mert az érzelmek mellett (hál'istennek) ott van a logika is, ami nem engedte. Rendszeres jellegű szenvedés jellemezte részemről ezt a baráti kapcsolatot, de mégis fontos volt számomra, mert kevés barátom volt, és neki hála sok új embert is megismertem, és szükségem volt olyan vidám emberekre, mint ő. (Segített a depressziómon, amin azóta már sikeresen túlléptem.)

Úgyhogy miután végre kiszerettem belőle, és úgy döntöttem tudatosan is, tudat alatt is, hogy nekem a másik lány kell, szépen leültem a barátommal beszélgetni, és elmeséltem neki a helyzetet. (Valamivel meg kellett indokolnom, hogy kerültem vele és a nagy megtévesztő pupilláival a szemkontaktust.) Elmeséltem neki, hogy tetszett, de soha nem akartam összejönni vele (közös érdeklődések hiánya, személyiségünk közti áthidalhatatlan különbségek, stb), és valamiért azt is elmondtam neki, hogy a kilátástalan helyzet egyetlen megoldásának azt tartottam, hogy ballagásom után bevallok neki mindent, majd elköszönök tőle. Ő pedig nyilván nagyon zokon vette, hogy csak úgy hirtelen, minden előjel nélkül otthagytam volna őt a nyáron. (Szenvedtem, tetszett nekem, féltékeny voltam a párjaira... Tényleg nem lett volna más választásom.) Ott helyben, amikor ezt a részt is elmeséltem neki, sírva fakadt, és azt mondta, hogy ő egy ilyen jó barátot, (aki ilyen sokat segített neki pl az önbizalmának a helyrehozásában) nem akar elveszíteni. Mondtam neki, hogy erre már nincs szükség, hisz már nem vagyok belé szerelmes, és hogy majd igyekszem megoldani a helyzetet, megteszek mindent, hogy ne kelljen elbúcsúznom tőle.

Azután aznap estére látszólag rendbe jött. Kérdezgetett különféle dolgokat arról az időszakról, amikor tetszett nekem. Megbeszéltük sok mindent.

De pár nappal később, amikor találkoztunk, már sokkal rosszabb volt a hangulata, és meggyőződésévé vált, hogy én így is, a jelenlegi tényállások fényében is el fogom őt hagyni. Igyekeztem meggyőzni, hogy nem így lesz, mert én sem veszíteném el szívesen őt, meg nekem is fájt volna, de tényleg nem lett volna más választásom. (Nem színlelhetek barátságot egy egész életen át valaki felé, aki tetszik nekem.) Sikerült is pár nap alatt kicsit rendbe hozom, csak hát ott van az a csodálatos lány, aki tetszik nekem... Vele sokkal szívesebben beszélgetek szünetekben, kísérem el a buszmegállóhoz, főleg, hogy online nem nagyon szoktam vele beszélgetni, programokat meg még nem szervezünk (most nem szeretném kifejteni, miért. Nagyon nem átlagos lány, sokáig nem voltak barátai, de rengeteg közös érdeklődésem, személyiségvonásom van vele. Kérlek ezt az egy dolgot hagyjátok rám, hogy vele érdemes-e foglalkoznom vagy nem. Folyamatos szemkontaktus pl megvan vele beszélgetések közben, meg tényleg szeret velem beszélgetni, saját elmondása szerint is, és igényli azt, hogy élőben is legyenek barátai.).

Volt egy hét, amikor szinte egyáltalán nem futottam össze a barátommal, mert mindkettőnknek más dolgai voltak éppen, szünetekben pedig főként a kiszemeltemmel beszélgettem. Pont elkerültük egymást azon az egy héten, és azóta fejébe vette, és nem engedi el azt a gondolatot, hogy én elhanyagolom őt, és „lecseréltem őt” a másik lányra.

Azóta, ha szeretnék a barátommal bármi kedveset, barátsághoz méltót tenni, mindig azt mondja: „Beszélgess inkább [...]-tal”, „Ölelgesd inkább [...]-ot”, „Tölts időt inkább [...]-tal”, „Vegyél csokit inkább [...]-nak” (Szokásunká vált az ölelés búcsúzáskor. [...] alatt az új lányt értem.)

(A lány barátomnak van is párja, és nem szerelmes belém. )

Ezek után az sem kizárt, hogy a 9. válaszolónak van igaza. Én is szoktam kételkedni ennek létezésében. Tény, hogy nagyon sokszor nem működik.

Inkább csak a fiú-lány haverság az, ami létezik, legalábbis számomra. Vannak lány haverjaim, akikkel beszélgetek szünetekben.